„Oh lassan szállj és hosszan énekelj,/ Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”... – jut eszembe Petőfi 175 évvel ezelőtt született romantikus verse, a Tündérálom. Aligha lehet szebben, költőibben körülírni a feledést, metaforává nemesíteni a memória hattyúdalát. Ilyesmi azonban többnyire csak az igazi poéták fejében foganhat meg. Mi, köznapi emberek inkább bosszankodva, sajnálkozva, felszisszenve konstatáljuk, milyen fura, szelektív, megtévesztő az emlékezet. És mennyire viszonylagos. Milyen sokféleképpen emlékezünk ugyanarra az eseményre, amelyről tudjuk, hogy valamikor átéltük. Sőt mintha az idő teltével változna is a róla szóló történetünk, illetve a mások története. Nem arra a jelenségre gondolok, ami az életkor előrehaladtával egyre sűrűbben szembesít azzal a lehangoló ténnyel, hogy gyakran emlegetett világsztárok vagy közeli ismerősök neve is kieshet hirtelen a tudatunkból. Azt a hozzáállást kárhoztatom, amely önmagunkban is képes a dolgokhoz, történésekhez való viszonyulást alapvetően megváltoztatni, az emlékezés homályosuló tükrében a valóságot megmásítani. Az évek teltével nyilván önközpontú megközelítésben addig mesélgetünk, ismételgetünk bizonyos sztorikat, velünk megesett történetecskéket, hogy magunk is úgy hisszük, az az igazság, amit mi tudunk, amit mi is „átéltünk”, sőt talán formáltunk is. Talán már észre sem vesszük, hogy ferdítünk, és nem pont úgy alakultak a történések, ahogy a memóriánk feleleveníti őket. Nem olyan konkrétumokra hivatkozom, hogy mi hol és mikor történt. Ilyesmi is vita tárgya lehet, de ezek aránylag hamar eldönthetők. A szerepek, a ki, mit, hogyan s a többi lehet vitás, és helyezhet hátrányos helyzetbe egyeseket, tüntethet fel jó színben másokat. A mesélő nyilván mindig megengedőbb, elnézőbb önmagával szemben, az idő múlásával mind pozitívabb megítélésben fénylik fel. Ezért van az, hogy ilyenkor, decemberben, amikor megélénkül a történelmi emlékezet, mind több a bátor, a hős, a rettenthetetlen forradalmár, a levitézlett, elnyomó rendszerek üldözöttje, ellenállója. Nem tudom, mennyire kifizetődő az ilyen „hősködés”, a hallgatóság többnyire átlát a szitán, de az élet szinte minden területén és minden vonatkozásban mind erőteljesebben, gátlástalanabbul nyilvánul meg. Pláne mióta a világhálón, a közösségi csatornákon valós és valótlan híreket, kommenteket bárki bármikor büntetlenül közzétehet. Sőt a lapokba is beilleszthetők igazként feltüntetett valótlanságok, hiszen (jóhiszeműen fogalmazva) a szerkesztő sem tudhat mindent mindenről. A hazugság pedig legtöbbször valakinek a kárára kap lábra. Magam is ilyen állítás elszenvedője lettem a minap, ez indította el bennem a fenti eszmefuttatást. Több mint hatvan év távlatából került elő az elmarasztalás. Egy olyan eseményen, pontosabban iskolai kiránduláson való „manipulációs” eljárásomról írt egy egykori iskolatárs, amin én részt sem vettem. Sajnos soha nem voltam a Páringon, pedig szeretem a hegyeket, de oda, ahol állítólag tábortűz mellett az előzetes beleegyezése nélkül provokáltam nyilvános versmondásra, eddig még nem jutottam el. Vajon miért emlékszik így az illető arra az esetre? Tényleg így emlékszik-e, vagy szándékos a ferdítés, és valamiért így akar bekormozni? És miért most, hiszen soha szót nem váltottunk, vagy ha mégis, az réges-rég, esetleg diákkorunkban történhetett. Bizony fura dolgokra képes a memória vagy mi. Mielőtt elkezdünk mesélni, netán kérkedni valamivel, jobb, ha amennyire lehet, objektív, őszinte önvizsgálatot tartunk. Ha írásban próbálkozunk vele, annál nyomatékosabban. De emlékezni jó, emlékezni kell, a közemlékezetnek szüksége van minden igaz emberi történetre. A gyermekeinknek, unokáinknak, utódainknak még inkább. Már csak azért is, mert kevés üdítőbb alkalom van, mint azok a ritkuló családi és baráti találkozók, amelyeken zavartalanul elkezdhetjük, hogy: „emlékszel, amikor…?”
