Van mááásik! De van ám! Rotációban szándékoznak cserélni őket. Bizonyos helyeken egy is sok, nálunk másfél évenként váltogatják majd egymást a kormányfők. Nagy a választék, akárha nem is számítanának a választások, vagy az, hogy mit mondanak a választmányok. Nem a híres zenebohóc, Eötvös Gabi bácsi rántja elő őket hangszerként a zsákjából, hogy úgy szóljanak, ahogy ő muzsikál, de bohóckodás itt is bőven volt, amíg eldőlt, államszinten is beválik a „van másik!” taktika. Persze „bácsi” is kellett hozzá, de ebben sem szenvedünk hiányt. Amúgy is hozzászoktunk, hogy a miniszterelnökök nagy gyakorisággal követik egymást tájainkon. Mire a jónép megjegyezné a nevüket, máris mennek tovább. Eltűnnek a süllyesztőben? Talán igen, talán nem. Egyiknek sikerül, a másiknak nem. Ilyen a politika. Időnként életbiztosítás, máskor balszerencse. Nem véletlenül maradt fenn a szóban forgó artista mondása: „Megmaradtam valaminek: bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít, mint bármely politikusé”. Nyilván mindenki úgy biztatja, vigasztalja magát, ahogy tudja. Így honosodott meg fentről le és lentről fel az össznépi meggyőződés, hogy semmi sincsen cirkusz nélkül. Nincs is, de a minisztereknek valamivel jobb az esélyük, mint a főnöküké. Ha a pártjuk hatalmon marad, talán ők sem kerülnek lapátra, legfennebb tárcát cseréltetnek velük, mert ilyen szinten már mindenki mindenhez ért. Vagy nem ért, de az ilyesmi legtöbbször csak utólag derül ki.
Szóval a most kialakult nagykoalíció újszerű megoldással kísérletezik. Ritkán vált be ez a gyakorlat széles e világon, de próbálkozni lehet. Én nem fűzök hozzá nagy reményeket, pláne, hogy eleve úgy indul útjára az egész, hogy „nagyfőnököt” csak két koalíciós párt adhat, az etnikumok képviselői számításba sem jöhetnek, miközben például a romániai magyar miniszterek eddig még mindig jól teljesítettek. De bizonyára nem ez a döntő. Ha nem is lesz hármas, négyes „vetésforgó” az élen, eddigi tapasztalataink szerint aligha hihető, hogy az elképzelések vonalán működik majd az eltervezett rotáció. Lesznek itt még emiatt hatalmas összeröffenések! Persze ez magánvélemény, és én alapjában véve pesszimista vagyok, hiszen mindenki tudja, sírva vigad a magyar. Hétfőn újra megbizonyosodtam róla, amikor a Maros Megyei Múzeumban felbontották a vásárhelyi Református Kollégium új épületének alapkőletételekor elhelyezett időkapszulát. Az abban talált újságlapok között ott volt a Székely Lapok főoldala is, és azon a vezércikk öles betűkkel hirdette: „Búsul a magyar”. Bizony, 1908-ban is búsultunk. Akkor, amikor a hirtelen fejlődésnek indult kisváros, a Bernády György vezetésével látványosan korszerűsödő provinciális település híres iskolája nagyszerű új épületét kezdték emelni. Amikor a városvezetés már kezdte belakni a Cifra Palotát, és amikor máig legnagyobb büszkeségünk, a Kultúrpalota létrehozására is megszületett az elhatározás. Amikor a székely főváros címre jogot tartó, de jelentőségében mégiscsak korlátozott, távoli magyar városka egyszerre 19 időszakos kiadványt, napi- és hetilapot tudott eltartani. Hadd ne soroljam az akkori viszonyokat. Búsultunk mi mindig, amikor csak lehetett. És ma sem vagyunk vígabbak. De próbáljunk mégis derűlátóbbnak lenni. És vigyázzunk magunkra! Vigyázzunk egymásra! Ne azok legyenek a mérvadók, akik bohóckodva, cirkuszozva zavarják, kavarják, próbálják tévútra vezetni a közvéleményt, miközben a járványhullámok kérlelhetetlenül szedik az áldozatokat. Szomorú, de igaz: életünkből nincs másik!
