2021. május 13., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Állatmese? Úgy is értelmezhető, noha nincs egyértelmű tanulsága. De engem hosszú perceken át jól elszórakoztatott. Pedig már éppen kezdtem bosszankodni. Hosszú ideje a buszomra vártam a vásárhelyi Színház téren. Várakozó bőven akadt, náluk jóval több galamb nyüzsgött a lábaiknál. A maszkos arcok mind egyformák, figyeltem hát a galambokat. Látszólag egyformák ők is, de ha jobban megnézzük, mindenik külön egyéniség. Kisebb, nagyobb, sovány, kövér, szürke, tarka, szelíd, harcias, jól fésült, felfuvalkodott, dölyfös, szerény, szemtelen, kihívó, vezér, csapatember. Pontosabban csapatgalamb. Úgy tűnik, csapatosan szeret működni ez a sereglet. Mindig akad valaki a téren, aki morzsát, kiflidarabot, más finomságot szór közéjük. Azt hirtelen lerohanják, egy darabig elvannak vele. Aztán ha valami egészen váratlan dolog történik, zaj, csörtetés, egyebek, hirtelen felröppennek, és hess! Anélkül is gyakran megtörténik ez valamilyen, számomra ismeretlen, észrevehetetlen jelszóra. Az emberektől különben már régóta nem félnek. Amit az is jelez, hogy rövid idő múlva újra ott vannak, és kezdődik minden elölről. Valaki morzsát dob feléjük, és nagy garral rárontanak. Pedig nem lehetnek túlzottan éhesek, hisz jószívű várakozókból sosem fogy ki a megálló. Szóval repül a kenyérdarabka, földet sem ér, máris kialakul a tolongás, mint a rögbiben. Üsd, vágd, nem apád! Minden madár egy csomóban a nagy foszlányon marakodik. Csipegetik, ahogy érik, megpróbálják egészben megszerezni, persze a darabka egyre kisebb, és többnyire fenn van a levegőben, egyvalaki aligha képes megszerezni. A legvérmesebbek a legaktívabbak, csatájukban nem tudtam elkülöníteni falkavezért. Komoly a harc, mozgásban a tömeg, a galambok közt is sok a nézelődő. A szélről lesik, miképpen alakulnak az erőviszonyok, ki lesz a végső győztes. És akkor egyszer csak a pályaszélen, a kívülállók és esélytelenek nyugalmával, tétován fütyörészve megjelenik egy veréb. Csőrén nem billeg morzsa. Mindenik galambnál legalább tízszer kisebb. Ez nem zavarja, mássága miatt sincs kisebbségi érzése. Legalábbis ezt a benyomást kelti. Nem vegyül a tolongásba, oldalog ide-oda, ahol ritkul a hely, a nagyok közé is bemerészkedik. Azok rá sem hederítenek. Más itt a tét, hadd lábatlankodjon a jöttment! Az meg hol itt van, hol amott, lépeget céltalanul, szaporán, csak én figyelek rá, az meg nem számít. De adott pillanatban, amikor a tépett ételdarabkát ismét épp a levegőbe hajítva próbálják elkapni a galambgladiátorok, a kisveréb, mint a villám ott terem, elkapja a számára igazán méretes falatot, s már ott sincs! Fel sem ocsúdhattak a harcosok, veréb és finomság eltűnt a szemük elől. Hamar szétszéledtek, a kevesebb is több a semminél, ki itt, ki ott csipegette a piskótakövek közé behullott porszemnyi morzsákat. Többségük talán nem is sejti, miféle szerzet orozta el előlük az odavetett alamizsnát. Nem kellett sokat várniuk az újabb kenyérkereső mozzanatra. Az előbbi jelenet naponta számtalanszor megismétlődik. Valaki mindig eteti a galambokat. Újabb kiflitöredék, újabb tömegverekedés. Kivetkőznek magukból a szelíd madarak. Veréb sehol. De íme, megint odasomfordál egy szerénykedő szerencsefi. Ugyanaz, mint az előbb? Ki tudja ezeket megkülönböztetni?! A galambok nem tanultak, számba sem veszik a betolakodót. Ismét kamikazé akció készül? Csak nem? Pedig lehet, hogy már szervezetten. Az első verebet pillanatnyi szünet után követi két másik. Hova vezet mindez? Azt már sosem fogom megtudni. Megérkezett a buszom, azt pedig holmi tanmesés madárügyért túl nagy luxus elszalasztani.