Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Meghalt Pató Pál úr. Tényleg? Mikor? 166 éve épp ezen a napon. Ki hitte volna! Mintha ma is élne. Pedig csak a szelleme eleven. És nem is tudnánk nevet adni neki, ha Petőfi nem emeli versbe annak idején. Hívják, ahogy akarják, szomorú valóság, de nem vagyunk képesek szabadulni tőle. A baj az, hogy nagyon sokan nem is akarnak. Szerintük jó az, ahogyan ő élt, ahogy gondolkodott, tétlenül, mogorván. Nem kitalált személy volt, valóságos. Hogy a költő honnan ismerte, azt nem tudom, a lényeg, hogy magyarországi vidéki kisnemes volt, alszolgabíró, községi jegyző. Magyarszőgyénben hunyta le végleg a szemét hatvanévesen. Ismerte-e vajon Petőfi Sándor róla írt versét? Ha igen, hogy viszonyult hozzá? Ha olyan volt, amilyennek a költő láttatta, különösebben nem izgathatta a dolog. Talán megfordult a fejében, hogy változtatni kellene kétes hírnevén, de az ilyesmi könnyen odázható. „Ej, ráérünk arra még!” Végül is bizonyos szempontból igaza lehetett, ha így gondolta. Tudna-e róla bárki is bármit ennyi idővel a halála után, ha nem kelti föl Petőfi figyelmét 1847-ben? A jelenség, amit jelképez, azóta is ránk telepszik, minden vonatkozásban fojtogat, órák alatt le tudja lohasztani a lelkesedést, a tenni akarást, a tervek, elképzelések tényleges megvalósítását. Tele van a mai Románia is Pató Pálokkal. Legfennebb más a nevük. Nem kell ilyesmiért a szomszédba menni. Sőt bármerre mennénk a világban, kisebb-nagyobb mértékben felfedezhető ez a halogató, nesze semmi alapállás, a szövegbe álcázott visszahúzó erő, amely megakasztja a haladást, a változás reményét felvillantó szándékot. De nálunk különösen krónikus kórrá lett a patópálság. A nagypolitikában épp úgy, mint a közvetlen környezetünkben, sőt önmagunkon is mindegyre észlelhetjük, ha hajlandóak vagyunk kissé befelé fordulni. Az államháztartásnál, a kormányzásnál maradva, az európai pénzek lehívása, felhasználása jut most az eszembe. Napok óta az új lehetőségekről beszél, vitázik mindenki. Az EU hatalmas segélyösszegeket helyezett kilátásba tagállamainak, Románia is szép summa elé nézhet a majdani helyreállítási alapból. Ha… Igen, ezzel mindig baj van. Nem tudunk jól pályázni, illetve ha mégis, az elnyert támogatással nem tudunk mit kezdeni. Ha kézen-közön nem is tűnik el az egész, az ország nem képes a célnak megfelelően, a megállapodások szerint, hathatósan felhasználni, nem tudja konkretizálni a terveket, projekteket. Most még csak tervekről beszélünk, a román kormány is elküldte Brüsszelbe a maga helyreállítási elképzeléseit, projektjét, de az Európai Bizottság máris jelezte, jó néhány ponton módosítani kell a tervet ahhoz, hogy az EB elfogadja. Többek közt a romániai infrastrukturális fejlesztések terén vannak az európai szervnek alapos kifogásai. Pedig köztudott, mennyire le vagyunk ezzel maradva. Talán éppen ez a baj? A brüsszeli illetékeseknek is feltűnhetett, hogy mennyire fejetlenül, zűrzavarosan történtek vagy nem történtek a fejlesztések ezen a területen? Amit ilyen vonatkozásban sűrűn megtapasztalhattunk, az a sztrádaépítés volt. Sokáig azt láttuk, hogy szöveg van, építés nincs. Majd teltek az évek, lett némi építés is, és mégsem. Stagnált az A3-as, akadozott, leállt az észak-erdélyi autópálya kiépítése. A Bechtel cég olyan lett, mint Soros, mindenért azt tették felelőssé. Fel is bontották vele a szerződést. Aztán valahogy lett valami, itt is dolgozgattak, amott is tettek-vettek ezt-azt. A 2004-ben elindított projekt, a Brassó–Bors közti szakasz egy része elkészült. 17 év alatt szakaszosan közel 100 km lett kész, s talán még eddig mi, marosvásárhelyiek jártunk a legjobban. Állítólag az idén is ez a tervezet kapja a legtöbb pénzt a kivitelezésre. És ki csinálja meg? És mikor? Nemrég utaztam Kolozsvárig. Bizony lehangoló, amit az ember lát. Aranyosgyéresig jócskán vannak szakaszok, ahol senki sem dolgozik, noha itt-ott gépek, földtúrások, betonoszlopok, fémvázak még láthatók. Ígéretek is mindegyre elhangzanak a médiában. Komolyan veszi ezeket valaki? És egyáltalán, hány évtizedre lesz szükség ahhoz, hogy az egész tervezett autópálya elkészüljön?! „Ej, ráérünk arra még!” Már aki. Vagyunk egypáran, akik nem érünk rá. Nagyon megdobnánk az országos átlagéletkort, ha megvárhatnánk, hogy végigautózzunk az A3-as sztrádán Vásárhelytől a román–magyar határig. Vajon éppen nekünk kívánnak kedvezni? Ha tudnak valamit ilyen vonatkozásban, üsse kő! Ha mégsem, akkor: abcúg, Pató Pál! És a többiek.