2021. április 11., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kisfiam, így szólt hozzám a déd-apám… Megtörténhetett, sőt mesélhetett is sok szép, színes csodát, de nem emlékszem, mert amikor meghalt 94 évesen, még nem voltam egészen kétesztendős. Furcsa, ha az ember elkezd játszadozni a számokkal, egyből rádöbben, milyen viszonylagos az idő, mennyire egybefolynak a különböző korszakok. Fogarasi Albert rektorprofesszor 170 éve, 1851-ben született, és még a II. világháború idején is élt, amikor én 1943-ban a világra jöttem. Apó, ahogy a családban nevezték, tényleg szólhatott hozzám, még ha az ki is esett a memóriámból, így lényegében ketten három évszázadot ölelünk át. Hát nem döbbenetes? Persze számomra nem túl hízelgő ez az összevetés, jelzi, hogy milyen öreg vagyok én is, de mégis jó tudatosítani magunkban, hogy tulajdonképpen majdnem karnyújtásnyira vagyunk, voltunk XIX. századi nagy történelmi elődeinktől. Folytatva a dátumosdit, az is érdekes kuriózum, hogy a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 300. évfordulóján dédapám tartotta az ünnepi beszédet, és ha szerencsém van, jövőre én is jelen lehetek az ősi alma mater 400. jubileumán. Eszembe jut nyilván az is, hogy mennyi érdekességet, különleges történetet tudhattam volna meg tőle, ha valamivel korábban születek. Már ha kérdezgetem. Mert sajnos többször rá kellett jönnöm, rengeteg tudnivalót elszalasztottam azzal, hogy nem faggattam, nem bombáztam kérdésekkel a szüleimet, nagyszüleimet, az idős rokonokat az életeseményeikről, azokról a dolgokról, amik velük estek meg, és amikről csak ők tudtak volna mesélni. Szomorú, de általában akkor derül ki a mulasztásunk, amikor már késő. Attól tartok, minden újabb generáció beleesik ebbe a hibába. 

Kérdezés nélkül kevesen mesélnek emlékeikről, élményeikről. Még kevesebben írják meg élettörténetüket. Fogarasi Albert történész volt, főleg a helytörténet és a régi diákélet izgatta, ezekkel kötetekben is foglalkozott. De egyiptológusként is számontartják, noha ő abban az időben járt a Nílus mentén, és igyekezett alaposabban megismerni az ókori birodalom múltját, összevetve azt a jelenével, amikor a szó valódi értelmében még nem beszélhettünk magyar egyiptológiáról. 1896-ban volt ott csoportos tanulmányúton, a kolerajárvány miatt egy évvel később a tervezettnél, a tapasztaltakat rá egy évre kiadott könyvében örökítette meg. Az Egyiptom földjén című útleírás ma a Bethlen Kollégium dokumentációs könyvtárának egyik becses kötete. Napjainkban, amikor újra gyakran szóba kerül Egyiptom és a „fáraók átka”, összefüggésbe hozva a Szuezi-csatorna eldugulását, valamint a tömeges halált okozó kairói épület-összeomlást meg egy vasúti balesetet a 22 fáraó múmiájának múlt szombati ünnepélyes elköltöztetésével, erről a kiadványról se feledkezzünk meg. Nem tartalmaz hátborzongató eseményeket, vészjósló felfedezéseket, hiszen a modern egyiptológia csak később virágzott fel, és Tutanhamon sírjára is csak jó negyedszázaddal később bukkantak rá, de érdekes nyomon követni, mi tárult akkoriban az utazók szeme elé. Egy olyan korban, amikor Egyiptomban még zavartalanul zajlott a múmiakereskedelem, és szabad préda volt a régészeti leletek kiapadhatatlannak tűnő sokasága. Szelíd, visszafogott lehetett a magyar tanárdelegáció, és alighanem szegény is, mert tudtommal utóbb egyiküket sem érte el „a végzetes átok”. Bár ki tudja, mi okozta, hogy szegény dédapám a századik esztendejét már nem érhette meg, elhunyt 1945 novemberében.