Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ennek már sohasem lesz vége?! Kétséget, reményvesztést és tehetetlen dühöt, türelmetlenséget jelez a két mondatvégi jel. Ugyanarra a jelenségre vonatkozik a kétféleképpen, kérdésként illetve felkiáltásként hangsúlyozható mondat: a koronavírus-járványra. Egy éve tart, és mindig, amikor már abban reménykednénk, hogy elcsendesedett, megjelenik egy újabb hullám, hevesen támadnak a mutánsok. Akár egy ízléstelen, rossz zombis filmben. Sajnos ez valóság, nem mozifilm, vagy mézesmázos szappanopera, netán hajmeresztő telenovella. Előbb-utóbb persze a Covid–19 is megihleti a filmeseket, és elárasztják a képernyőket az éppen ügyeletes pandémia eseményei. Nem vágyunk rá, elég az, amivel a realitás boldogít folyamatosan. Ez annyira meghatározó, hogy tulajdonképp a köznapi, közéleti beszédtémát is alaposan leszűkítette. Bármiről legyen szó, hamar előkerül a fertőzésveszély, a növekvő elhalálozás, az oltás, védekezés, karantén ügye és így tovább. Színek uralják a közéletet, vörös és fekete, sárga és a zöld. Érdekes, hogy az utóbbi kettő a brazil zászló színösszetétele. A brazil mutáns az, ami újabban nálunk is növeli a félelmeket. Hogy jön ez ide, egyelőre senki sem tudja. Tegnapra még csak két esetről mutatták ki, hogy ilyen jellegű fertőzés, de rohamosan terjedni fog, a brit koronaváltozat máris tombol Romániában is. Arról legalább tudható, milyen úton érkezik. És különben is, a brit korona, az más! Én némiképp a dán koronát is ismerem. Tavaly ilyenkor éppen csak hogy kipakoltunk az egyik csendes, eseménytelen dániai kisvárosban, máris nyakunkba szakadt a tévéből ránk ömlő riasztás: a skandináv királyságban is vészesen terjedni kezdett a koronavírus. Kezdődtek a megszorítások. A határozott kormányfő minden este sajtótájékoztatón jelentette be az intézkedéseket. Mire rájöttünk, hogy ennek fele sem tréfa, már a határok lezárását is bemondta. Akkor már sejtették, hogy a Tiroli Alpokban tömegesen sívakációzó dánok hozták haza a vírust. Utóbb az Ischglben fékezhetetlenül mulatozó, a járványra fittyet hányó dániaiak híre is elterjedt, akkor ez ilyen pontosan még nem volt közismert. Tény, hogy nem akartunk ottrekedni, nagy nehezen sikerült helyet kapnunk az utolsó budapesti repülőjáratra, eljöttünk. Ott sem volt maradásunk, a március 15-i ünnepségek is elmaradtak, itthon másnaptól hirdették meg a határszigorítást és a karanténos szabályozást. Biztonságban nem, de némi védettségben itthon éreztük magunkat. Bezárkózva. Most ismét vesztegzárat vezetnek be többfelé, drasztikusabb megszorításokat helyeznek kilátásba. Itt a piros, hol a piros!? Kegyetlen, de szükséges játék. Nem mindenki érti meg. Sőt egyre többen érzik úgy, hogy elegük volt a tiltásokból. Nyitni kék! Nagyon csábító a hívás, nem engedhetünk neki. Csak óvatosan. Vannak, akik nem hajlandók a józan észre hallgatni. A védőoltást is ellenzik. Egyáltalán semmilyen oltást nem akarnak. Az ő bajuk, mondhatnánk. Nem csak az övék. Amíg késik a lakosság döntő többségében kialakított immunitás, mindenki veszélyeztetett. Persze bárkinek joga azt gondolni, hinni, amit akar, hangot is adhat meggyőződésének, csak az ne váljék mások kárára. Sajnos a randalírozók, a hitük, tanaik, kényszerképzeteik nevében agresszívan fellépők, a járványt semmibe vevők másokra nincsenek tekintettel. Az ország, a társadalom, a megyék, városok, községek vezetésére hivatott tisztségviselők sem igen tudják, hogyan viszonyuljanak hozzájuk. Sok minden egyébbel is így vannak, a bajok nagy hányadát eredménytelenül kezelik. Itt is, ott is tűzoltómunkáról hallani. A tűzoltás pedig a jelek szerint nem megy. Én magam most már túlléptem ezen a különös, sohasem várt évfordulón, de attól félek, a kezdő kérdésre még sokáig nem kaphatunk érdemleges választ. És Dániát is ki tudja, mikor látogathatom meg újra. Pedig ott valamivel előbbre tartanak, mint mifelénk.