(Az elnök beint, és jobbra el.) Lényeges a mondat, de zárójelbe tettem, hogy tűnjék olyannak, mint egy igazi színműben a szerzői utasítás.
(Az elnök beint, és jobbra el.) Lényeges a mondat, de zárójelbe tettem, hogy tűnjék olyannak, mint egy igazi színműben a szerzői utasítás. Persze nem az. A média révén sokan láthatták: ami történt, az maga az élet. A választások során leváltott kormánypárt hétvégi kongresszusán a mindeddig bármit elérő mentor, az államfő vett effajta teatrális búcsút eddigi kedvenc politikai tömörülésének szétszakadás előtt álló tagságától. Egyetlen drámaíró se írhatott volna ennél életszerűbb darabot ebben a témában. De nyilván még a legdörzsöltebb szerző se gondolt volna arra, hogy az, akit a színmű sajátosságai szerint rezonőrként kellett volna szerepeltetnie, a végére hogy, hogy nem, főszereplővé lép elő. A szereposztásban azért ez a lehetőség is benne rejlett, csak kevesen számítottak arra, hogy a dolgok éppen ilyen színpadias fordulatot vesznek. Noha sokéves tapasztalat alapján mondhatjuk, értelmetlen bármin is csodálkozni ebben az országban, itt akármi és annak az ellenkezője is bekövetkezhet. „Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból…” – olvasom abban az Üzenetben, amelyet a Nobel-díjas olasz író, Dario Fo fogalmazott meg a mai színházi világnap alkalmából. Tovább is érdekes gondolatokat fogalmaz meg, de ne lépjünk előbbre ennél a múltba visszatekintő, tényközlő első mondatnál. A lényegét vessük össze a mával. A jelenlegi színészeket nem kergetik el, sokan elmennek maguktól is, mert nálunk nem lehet megélni a színészi fizetésekből. Ellenben mondhatnak akármit, sőt fejükre is állhatnak, nem sújtja őket a hatalmi intolerancia. Csak éppen elvette a kenyerüket: a hatalom képviselői, a politikusok váltak komédiásokká. Igaz, legtöbbjük közönséges ripacsként, harsány csepűrágóként áll a nyilvánosság elé, de mit számít az, ha bolondítani lehet vele a népet! Fő, hogy minél kavargóbb legyen a cirkusz, ide-oda terelje a figyelmet, és ne lehessen eligazodni benne. A zavarosban minden csak homályosan látszik, alig észlelhető, ki mit csinál. A ködösítés bármikor jól fog. Rövidesen lecseng a diáklány és trikolóros szalagja körül keltett botrány, egy újonnan kreált „magyar ügy” előtt egy darabig valószínűleg a PDL-cirkusz lesz porondon. És a nagy játékos, az érzékeny lelkű szemfényvesztő, akitől továbbra is mihamarabb igyekezne szabadulni a maga során ugyancsak szakadásra hajlamos mostani kormányszövetség. Még nem világos, hogy ki hova megy, kit hova csalogatnak, merre kutakodik, milyen alakulatot próbál kialakítani, megerősíteni a „semleges” elnök, de biztos, hogy az ellenzéket és a még fungáló államfőt az ellenfelek minden eszközzel igyekeznek gyengíteni, lejáratni. Nem minden eszközzel, hangsúlyozta máris a liberálisok nagyhangú vezetője: csakis alkotmányosan kell korlátozni e „labilis” elnök hatáskörét, akadályozni abban, hogy fontos döntéseket hozzon mandátuma hátralevő részében. Egy színjátékban ugye, a látszatot meg kell őrizni, egy dolog a valóság, döntő az illúzió. Mindenféle próbálkozás, kísérlet tanúi lehetünk tehát a közeljövőben, amibe egyesek talán a klasszikus színpadi megoldást, a deus ex machina, az isteni megoldás váratlan fordulatát is bekalkulálják. Az igazi megújulás, az állandó válsághelyzetből való kilábalás viszont sajnos még roppant távolinak látszik. Minekünk, magyaroknak pedig ebben a vég nélküli, nagy társadalmi színjátékban a jelek szerint egyelőre csak statisztaszerep jut. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el Ön, kedves olvasó. Illetve azok, akik közösségünk sorsának irányítását politikusi szerepkörben felvállalták.
