2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nincs hova elbújnunk. A koronavírus bárhol ránk találhat. Úgy tűnik, a járvány a legeldugottabbnak és emiatt biztonságosnak vélt helyeken is felüti a fejét. És aki nem védekezik kellőképpen, az aligha ússza meg. Fura ez az egész, megtévesztő a látszat. Nincs két hete, hogy Torockón jártam. Átutazóban voltam ott hétköznap, a kora délutáni időszakban. Teljesen néptelen volt a gyönyörű település, emberrel alig találkoztam, pedig ott máskor mindig élénk idegenforgalom fogadott. Kószáló kóbor kutyák vették körül az autót valamilyen alkalmi elemózsia reményében. Körbesétáltunk maszkosan a központ jól ismert helyszínein, a fényképezés sem maradt el, mégis bizarr, furcsa érzés fogott el a nagy csend, a becsukott kapuk, az eseménytelen utcák hatására. Egy régi-régi emlékem is előjött, még a múlt század ötvenes éveiből. Akkor egy másik vész dühöngött Romániában, a járványos gyermekbénulás. Aki tehette, vidékre menekítette kiskorú gyermekeit, hátha ott megússzák a fertőzést. Én Nagyenyedről Torockóra kerültem pár hétre, talán egy hónapra. A paralízis szerencsére elkerült, persze aligha az az aránylag rövid falusi elkülönítés volt a mentsváram, de az ottani jó levegő, a békés, torockói csend megerősített, otthon, Enyeden is sikerült átvészelnünk azt a félelmetes időszakot, amíg hozzájuthattunk a védőszerhez. Torockó hangulata viszont örökre megmaradt bennem. Abba mindig visszavágyom. A mostani „béke” azonban természetellenesnek tűnt. Pár nap múlva olvastam a hírt, hogy ez a különleges Fehér megyei település is bevörösödött járványügyileg. Még így is, hogy embert alig lehetett látni a vajor, a templom, a helyi múzeum körül. Agresszív ez a vírus. Ott is támad, ahol jelen sem kellene lennie. És az emberekből is kihozza az agresszivitást, akkor is, ha nem betegednek meg tőle. A járványos hónapok óta ez az egyik legnyomasztóbb érzés: az, hogy eltávolít minket egymástól, emberi, baráti kapcsolataink megszakítására, megváltoztatására kényszerít. Mennyire rossz érzés az, amikor egy rég nem látott ismerős kinyújtott kézzel jön feléd, és már te is nyújtanád a magadét, amikor hirtelen észbe kapsz, és szégyenkezve visszarántod a kezed. Lehangoló, kedvrontó mindkét félnek. És ez csak egy hirtelen előrángatott példa, számos ehhez hasonlót sorolhatnék az emberközi kapcsolatok romlására. Az, hogy az öklök érintésével helyettesítjük a kézfogást, olyan kényszermegoldás, amely szintén az agresszivitást juttatja eszembe. Az ökölvívók üdvözlik így egymást az összecsapás előtt. A könyökök összekoccantása pedig nevetséges, főleg, ha államfők, politikusok művelik kényszeredetten a világ szeme láttára. Egyébként az egész világ feldúlt, ideges, agresszív, robbanékony, mindenkire ráragadt a Covid–19 agresszivitása. Láthatjuk, mi van körülöttünk, és hogy alakulnak a dolgok szerteszét a földgolyón. Az amerikai választási kampány, a terrorhullám mindenfelé a nagyvilágban, a háborúzások, a gyűlölet, a másság eltiprásának a vágya, a… Mondjam még? Na de ne fogjam ezeket is erre az embertelen, lassú vírusra! Jön az ilyesmi e könyörtelen járvány nélkül is. Mégis mondom konokul a magamét, mert nem szabad elfelejtenünk: mindannyiunkon múlik, hagyjuk-e eluralkodni életünkön a gátlástalan embertelenséget. Jut eszembe, máris nyakunkon az újabb választás. Reszkess, korona!