2020. augusztus 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta… Bizony besárgultunk egészen, és persze ostobán. Elkerülhető lett volna, ha idejében villan a sárga lap minden téren és mindenki előtt, aki arra rászolgált. De ahhoz azok is kellettek volna, akik valóban jogosultak arra, hogy felmutassák a figyelmeztető, fegyelmezésre hivatott jelzést. És rendelkeznek is azzal a törvény adta felhatalmazással meg erkölcsi hitellel, ami erre őket alkalmassá teszi. Na, ezt egy kicsit elbonyolítottam, de értik, miről beszélek. Hogyne értenék, hiszen mindannyian ebben az össztársadalmi katyvaszban élünk már hosszú ideje! A mindinkább elterjedő sárga jelzés pedig semmi jót nem jelent. Sem a meteorológiában, sem a sportban, sem a közlekedésben, sem más olyan életjelenségekben, ahol ezt egyre elterjedtebben használják. Egyébként nem tudom, miért éppen ettől a színtől kell libabőrösnek lennünk, de a történelemben komoly hagyománya van. Gondoljunk csak a sárga veszedelemre, a sárga házra, a sárga csillagra és így tovább. Hamar eljutunk a vörösig, ami még tragikusabb helyzeteket, történeteket idéz. De maradjunk a sárgánál, talán a piros jelzőt mégsem érdemeljük ki újra. A mostani kiújult sárga is elkerülhető lett volna, ha – mint az elején mondtam – nem lettünk volna ennyire ostobák. Mindannyian: mi, akiket vezetnek és azok, akik vezetnek. A járvány nem tett okosabbá, ellenkezőleg. Mintha mindenki agyát összeszorítaná a ránk telepedő korona, és kifacsarná belőle a józanság, észszerűség, megfontoltság minden cseppjét. Végtelennek tűnik a karanténos bohózat vagy szomorújáték, a járványügyi kalamajka, az emberek, embercsoportok, etnikumok, vallási közösségek egymásnak ugrasztása, fokozódóban a gátlástalan politikai, hatalmi harc, és közben egyre többen betegednek meg, érnek tragikus véget, és igazából már az sem tudható, kinek, minek higgyünk a pandémiát illetően. Noha a türelmünk vészes fogyatkozást mutat. Menni kéne, menni kéne, duruzsol valami legbelül. Még akkor is, ha nem is készülnénk sehova. Most, már ha akarnánk, sem igen lehetne átlépni a határt. Besárgultunk országként is, ügyelni kell velünk, sehol sem látnak szívesen minket, romániaiakat, veszélyt jelentünk más országbeliekre. Még szomorúbb, hogy a határokon belül is veszélyesek vagyunk egymásra, rengeteg a felelőtlen alak, és nagyon sok a vezetésre, irányításra alkalmatlan politikacsináló, tisztségviselő. Ezért kell tudatában lennünk, hogy veszélyhelyzet van, akár meghosszabbítják azt hivatalosan, akár nem, és ehhez érdemes igazítanunk az életmódunkat. Lelkileg is erre kell építenünk, hasznosítva mindazt az emberi értéket, amihez hozzáférhetünk, kihasználva minden olyan lehetőséget, ami segít, hogy hangulatilag, érzelmileg se kelljen színt váltanunk. Az sem baj, ha olykor ránk mondhatják, hogy zöldek vagyunk. Mer aszongya, hogy: Sárgaja csikóóó, sárgaja nyereeeg rajta! (N.M.K.)