Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A nagy szobafogságban az ember mindenfélét összeolvas, ide-oda ugrál a témákban, különleges érdekességeket keres. Hol talál, hol nem. Előbb-utóbb pedig akaratlanul is újra visszatér a jelenlegi helyzetre. Így jutott eszembe, hogy megnézzem, mi történt Marosvásárhelyen pont száz évvel ezelőtt. A Sebestyén Mihály összeállította Időtár III. kötetében az 1920. április 15-i napra vonatkoztatva ez olvasható: „Bemutatják Molter Károly háromfelvonásos vígjátékát, a Harámbasákat.” A régies nyelvhasználatban kevéssé jártas olvasók kedvéért pontosítok, a rablóvezéreket, különféle szabadcsapatok vezetőit nevezték egykoron – főleg a török hódoltság korában – harámbasának. Utóbb kibővült értelmeket nyert a fogalom, és egyre több lett a harámbasa. Talán nem is így hívták őket, de a közvélemény úgy tekintett rájuk, mint az említett elődökre. Nem meglepő, hogy noha Molter ebben az első drámájában visszatér szülőföldje, Bácska színhelyeire, Székelyföld egykori fővárosában is ismerősnek és időszerűnek érzik a témafelvetést. Olyannyira, hogy erről a napról ezt tartották az utókor számára leginkább megörökítendő eseménynek. A korabeli helyi sajtó szerint hatalmas érdeklődés övezte a színházi bemutatót, az Ellenőr és a Székely Napló is ír április 17-i számában a nagy sikerről. Bevallom, én azért lapoztam vissza erre az időszakra, mert kíváncsi voltam, vajon milyen volt a vásárhelyi viszonyulás a sok millió ember halálát okozó akkori világjárványhoz, a spanyolnáthához. Nem találtam ezeken az oldalakon erre vonatkozó hivatkozást. A borzalmas pusztító fertőzés a két előző évben lecsengett. Ekkor már a tömegeket nyomorító társadalmi következményeket nyögték városunk lakói is. Április 18-i bejegyzés, hogy tizenhét vagon liszt van útban Vásárhelyre Aradról és a Bánátból. A következő napról azt jegyezte föl a krónikás, hogy „munkanélküli kőművesek keresik fel sérelmeikkel Albu polgármestert”. Ekkor már rég nem Bernády a városvezető. Ő egy évtized alatt annyit tett Marosvásárhelyért, mint soha senki más. Az impériumváltás új neveket dobott föl, ingoványos még az egész adminisztráció. Április 20-án „I. Vescan átadja hivatalát az új prefektusnak”. 22-én „Albu polgármester jóváhagyja Vescan prefektus utolsó intézkedését, a görögkeleti egyház számára tett telekajándékozást templomépítési célokra”. És így tovább. Hosszú. Ugorjunk. Napjainkig, hiszen nagyon ismerős ez a politikai, közigazgatási gyakorlat. És nálunk még nem is csúcsosodott a pandémia! Meg ami ezután jöhet. A kiemelkedő bölcsességgel és következetességgel, kellő összehangoltsággal igazán nem vádolható országos és helyi intézkedések nem sok jóval kecsegtetnek. Hatványozottan érzékelhető ez ebben az évek óta hanyatló megyeközpontban, amely mind többet veszít egykori országos súlyából és tekintélyéből, azokon a listákon pedig, ahol a sikertelenségeket jelzik, megállíthatatlanul araszol fölfelé. Népessége tekintetében Marosvásárhely már csak 16. az országos rangsorban. A koronavírussal megfertőződöttek számát tekintve viszont már felkerültünk a 8. pozícióba. Szomorú. Hogy mást ne mondjak. És akkor az egyik legfontosabb kormányzati döntésről se feledkezzünk meg: év végéig meghosszabbították a jelenlegi polgármesterek mandátumát! Hát kinek az idejében stagnált a városfejlődés? Vagy szigorúbban fogalmazva: Milyen városvezetés az, amelyik nem tudta megállítani Vásárhely „nagy romlását”? Bizony lesz itt még fogaknak csikorgatása. Pláne, ha arra gondolunk, ami napjainkban egyre nyilvánvalóbb: a baj sosem jár egyedül. Gátlástanul nyüzsögnek, grasszálnak a harámbasák!