2019. október 18., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Befőzés illata lengi be a tömbházak környékét. Talán még sohasem volt ennyire intenzív a téli eltevések láza, mint ezen a hosszú, forró nyáron, kora őszön, bár lehet, hogy csak a feltartóztathatatlanul terjengő ecetszag, a folyamatos főzőkampány nyersanyagának főzéskor, dunsztoláskor felszabaduló jellegzetes illata s a fűszerek, tartósítószerek orrprovokáló keveréke tévesztett meg heteken át. Mióta nagyon sokfelé felszámolták a blokklakások belső válaszfalait, hogy nagyra növeljék a konyhákat, s azok léptek elő a családi lét fő színhelyévé, szabadon száll mindenhova a szag, és nyitott ablakon, zárt ajtón, fedett erkélyen keresztül adja hírül, hol mi készül, milyen zöldség, gyümölcs, más feldolgozott csodatermény kerül savanyúságként, lekvárként, kompótként a kamrába. Az utca túloldaláról is érezhető, itt paradicsomot főztek, ott uborkát savanyítottak, amott az eper, áfonya, barack késztette akcióra a család apraját, nagyját. És így tovább, a helyes sorrendhez ne ragaszkodjunk. Az viszont eléggé valószínű, hogy a vinetta és a zakuszka viszi a prímet. Erre, de főleg az utóbbira, mindenki különösen büszke, és esküszik rá, hogy az övé a legjobb. Padlizsános, paszulyos, gombás, ez a végtelenségig fokozható, van, aki vágyserkentőt, netán drogot is szívesen keverne belé. Hagyjuk, mindenki szabadon élje ki a fantáziáját, vesse be a kreativitását. Mire a zakuszkájával eleget dicsekedett, máris érkezik a káposztaszezon, azzal lehet majd kérkedni. Hacsak már hamarabb nem vonják be egy nagyobb közösségi hepajba, ilyen-olyan vetélkedőbe. Ennek se zárult le még az idénye. Egymást érik a sütő-, főzőfesztiválok, szakácsversenyek. Szeretünk versenyezni, szórakozni, és mindenekelőtt szeretünk enni. Ezért is olyan népszerűek az ilyen rendezvények, bárhol is szerveznék azokat. A nyilvános gulyásfőzés már régóta megszokott versenyszám a népünnepélyeken, a túróspuliszka-fesztivál se újdonság, visszatért a szilvafőző napok, éjszakák hagyománya is, országos hírűvé váltak a kürtőskalácsos vetélkedők, azokon már méterben mérik a székely különlegességet, tömegeket vonz a töltöttkáposzta-fesztivál, és tovább hadd ne soroljam, annyiféle étkezéssel kapcsolatos helyi tradíciót lehet feléleszteni, ötletesen felfuttatni. Van olyasmi is, ami nálunk kevéssé ismert, a dolgok és a hely jellegéből adódóan nem gyökereztette meg, nem adta át nemzedékről nemzedékre a néphagyomány. De ma már egyes településeken próbálkoznak vele. A városnapokon például Tisza vagy Duna menti testvértelepülések jóvoltából már belekóstolhattunk a halászlé-specialitásokba. Kuriózumként elfogadjuk, kicsi az esély a meghonosodásukra. A napokban mediterrán fesztiválra is számíthat a megyeszékhely közönsége. Török finomságokat, a tenger gyümölcseit reklámozzák jó előre. Serbet, füge, pálma, sok déligyümölcs csábít majd a hét végén a várba. Jó illatú fűszer és drága kenőcs is kapható lesz, ahogy már egykoron a jó Arany János is megmondta. A nagy szultán aligha jön el, de helyi hatalmasságok bizonyára bőven lesznek, nem beszélve az ilyenkor körülöttük sürgölődő, dörgölődző apródokról. Ha mégis szultánhiány-érzetünk támadna, valamelyik tévécsatornán biztos pótolható egy jó, szaftos török szappanoperával. Különben nehogy félreértsék, nincs bajom a török konyhával, a nyár elején igazán ízlett a főztjük, amikor a tengerpartjukon üdültünk, de nem mindenki kedveli a túlzottan édes, szirupos süteményeiket. Gyermekként viszont odavoltam a törökmézért. Rég volt. Igaz volt? Nagyenyed egyik békebeli édességárusa, az albán mozgóárus, Albanezu, hai la albanezu! kínálta, tőle vásároltuk és kedveltük meg a fájnoságut, ahogy ma mondanák egy divatos román tévéreklámban. Albanezu kedves volt és vidám, bár török lehetett, nem is albán, egyaránt törte a magyart és a románt, de mindenki kedvelte. Aztán egyszer csak eltűnt, nyoma veszett. Mint kiderült, Ada Kaleh szigetéről jött Enyedre, és egy darabig szűkösen ugyan, de bevált a számítása. Vették a törökmézet, mint a cukrot. Aztán a törökök lakta dunai kis szigetecskét a vaskapui gát megépítése után elárasztották, az árus hátországa, finomságainak alapanyaga elérhetetlenné vált, a szigettel együtt ő is eltűnt a történelem süllyesztőjében. Törökmézének mesebeli ízére mégis mintha ma is emlékeznék. Nahát, hova jutottam a kezdeti kellemetlen ecetszagtól! Mindent meg tud szépíteni a szép emlékezet?