2019. augusztus 23., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csúcsra jár a nosztalgia, egymást érik az érettségi találkozók. Vendéglőben, panzióban, családi otthonokban, hegyen, völgyön, vízparton, akárhol. Itthon és külföldön. Utóbbi olyankor, amikor az egykori végzettek közül már többen élnek a határokon túl, mint innen. Nem ritka! Az alma mater is célpont ilyenkor, de az idő teltével nem az a legfontosabb, sokkal inkább az emlékidézés. Az: emlékszel, hogy volt? Hát hogyne emlékeznék! Na, meséld el, Isti, te tudod a legjobban! És elmeséli Isti, Laci, János, Zoli, Jóska stb., mert ők is kívülről tudják, hogy volt, mi történt. Hozzá is tesznek valami sajátosat, így lesz még kerekebb, mulatságosabb a történet. Ahogy telik az idő, és nem tízévente, hanem mind sűrűbben kezdik követni egymást az összejövetelek, ha más talán nem is, de a diákkori sztorik megmaradnak, színesednek, mind élvezetesebbé válnak, már a csattanó előtt bugyborékolni kezd a nevetés. És ezért igazán emlékezetesek ezek a „bankettek”. Persze egy jellegzetes folyamat vezet ideáig. Az első találkozók még a buli, a tánc, a reggelig tartó, féktelen szórakozás jegyében zajlanak. Utóbb ritkul a tánc és gyakoribb a nóta. Aztán később, úgy a 40. évfordulónál már az egészségi állapot is előbukkan. Neked mi is a bajod? Ja, azt nekem is felírták! Te hogy szeded? Nyilván nem az a fontos, amit a másik mond, a lényeg, hogy hosszasan kifejtheted a saját bajodat. Azért egy kis nótázás is belefér az éjszaka első felébe. Némi tánc is, ha valaki nagyon erőlteti. De mind ritkábban akad ilyen erőszakos Valaki. A kicsengetés utáni fél évszázados rendezvényt évente követő találkozókon a családdal, az unokákkal kapcsolatos büszkélkedés, információdömping folytatásaként már a kórisme, az ebben szerzett tapasztalatok zamatos részletezése veszi át az uralmat. Éjfélig, netán kissé későbbig, de az már felelőtlen könnyelműség, a szervezetnek kellő időben van szüksége pihenésre. Mindez persze az első, második vagy ki tudja hányadik ifjúkorán túllevő vén diák tapasztalatának rövid kivonata, elképzelhető, hogy mások nem épp így látják a kérdést. De nekem az jutott eszembe, hogy a későbbiekben lesznek-e még egyáltalán ilyen deákos események? Megmaradnak-e hosszabb távon az érettségi találkozók, ha továbbra is olyan ütemben csökken a sikeresen érettségizők száma, mint mifelénk mostanában? És egyáltalán, lesz-e a jövőben igény a csoportos összejövetelekre, ha az a trend erősödik az elkövetkező években, ami már ma is tetten érhető a fiatalok közösségi találkozóin: senki sem cseveg, beszélget, nem figyel a többiekre, mindenki az okostelefonjával van elfoglalva? Bennük vajon mi iránt alakul ki nosztalgia? És nyújt-e számukra olyan élményeket a mai iskola, amelyek átélhetővé teszik a nosztalgiázás keserédes érzését? De ehhez még egy sereg lényegbevágó kérdést és tennivalót csatlakoztathatnánk, olyan bonyolult problémarendszerrel, amit nemhogy a sűrű tanügyminiszter-cserék, de annál jóval átfogóbb intézkedések sem tudnának egyhamar megoldani. (N.M.K.)