A sajtófotó se ott tart, ahol kellene.
Hazai magyar vonatkozásban mondom ezt természetesen. Mint annyi másban, ebben is nehezen behozható lemaradást okozott a kisebbségi lét. Szubjektív okokat is bőven sorolhatnék persze, ha a helyzet ilyetén alakulását akarnám részletezni, de inkább a biztató jelekre térek ki jegyzetnyi terjedelemben. Harmadik alkalommal is sikeresnek bizonyult a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által szervezett sajtófotópályázat, Kolozsvár után múlt szombaton Nagyváradon is megnyitották a Brassai 2017 kiállítást, albumban is bemutatták a díjazott képek válogatott anyagát, a székelyföldi, magyarországi és vajdasági díjazottak átvehették az elismeréseiket. Rá egy napra Marosvásárhelyen, a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében nyílt tárlaton ismerkedhetett a közönség a MÚRE felhívására versenybe szállt sajtófotósok 2016-os felvételeivel, ezeket is tetszetős kiadvány örökíti meg az utókornak. Nálunk, Erdélyben is a hagyomány útjára lépett tehát egy sorozat, amelynek mintaadó rendezvényét világszerte kedvelik, becsülik az emberek, és nagyon ösztönző tud lenni azok számára, akik a sajtófotó, a fotóriport mellett szeretnék elkötelezni magukat. Igaz, a World Press Photo pályázat, hatalmas mennyiségből merítve, már 61 kiadást megért, és a Magyar Sajtófotó Pályázat legjobb képei is 37. alkalommal kerülnek az érdeklődés középpontjába Budapesten idén áprilisban, ehhez viszonyítva pedig a mi szerény 3-as számunk és a kiválasztott száznyi fotó elenyészőnek tekinthető. De hosszabb távon kies honunkban is kiprovokálhatja a fotózás és újságírás e nagyigényű, sok önfeláldozást, kitartást és bátorságot, elvszerűséget, elhivatottságot igénylő válfajának erőteljesebb felfuttatását. Feltételes módot használok, hiszen tudom, a diktatórikus rendszer bukásával megszűnt ugyan a sajtó egyeduralmi kiszolgáltatottsága, és már nem követelik meg Romániában, hogy a cenzúrának eleget téve minden médium a diktátort dicsőítse, minden lap az ő és megvalósításai képét helyezze főoldalra meg több más ilyesmi, amire az idősebbek jól emlékeznek, a média helyzete azonban ma is rendkívül bizonytalan. A sajtó, főleg ha kisebbségi, anyagi gondokkal küzd, majdnem mindig a fennmaradása a tét. Ki tudja, hányadrendű vágya lehet, hogy a minden szempontból nagy erőfeszítéseket igénylő sajtófotót az őt megillető figyelemben részesítse? Sokfelé még igazi fotóriportere, erre a célra alkalmazott szakembere sincs az újságnak. Ha képet akar az írása mellé, az újságíró a maroktelefonját használja, jobb esetben igyekszik valamilyen márkás kamerához hozzájutni. Vagy a szerkesztőségek a hírügynökségek „egyenkínálatára” kényszerülnek, fotóművész barátok jóindulatára szorítkoznak. Javultak a nyomdák, a digitalizálás sokat segít, az újságpapír is jobb minőségű, mint korábban, a lapok fotói mégis ritkán érik el az elvárások mércéjét. Kicsi a felvevőpiac, hiányoznak a jó minőségű magazinok, a „szenzációs” képekkel arató bulvárlapok se kapaszkodtak meg tájainkon, a vérbeli fotóriporterek, helyszíni tudósítók, világjáró haditudósítók se verik le egymást mifelénk. Pedig világjárni is sokkal könnyebb, mint amikor vízumot kellett szerezni. Nem panasz ez, tény csupán. És mennyi ilyesmit sorolhatnék még, ami e kiállítások szemlézése, ajánlgatása kapcsán eszembe jutott. De nem ez határozta meg a következtetéseimet, bár ilyesmik fölött se szabad elsiklani. Több pozitívumot sugalltak a látottak és az események, mint kesergésre valót. Annak örültem mindenekelőtt, hogy a hazai kulturális életben a január 2019-ben is csúcsidőszak. A romániai fotóművészet napja, január 11., a dokumentumfotózásban, haditudósításban egykor úttörőként elhíresült Szathmári Pap Károly születésnapja előtt is tisztelgő Marx József Fotóklub minden eddigi részvételt meghaladva mutatja fel múlt évi termésének a legjavát a vásárhelyi Bernády Házban, több új nevet, fiatalos „borzolatlanságot” kínálva föl az érdeklődőknek. Ez a „szegmens” is előléphet a jövőben potenciális utánpótlássá. A Brassai 2016 is látványos, érdekes, változatos tükörkép egy letűnt esztendő történéseiről. Még ha közelről se törekszik teljességre, és sajátosságaiból adódóan nem is akar művészi köntösben pompázni. De figyelmet érdemel, valóságosan és képletesen is. A kiállítás még jó pár hétig várja a nézőket, minden bizonnyal arra késztetve őket, hogy azon morfondírozzanak, mit tartott a hazai és a Kárpát-medencei magyar sajtó bizonyos hányada képben rögzítendőnek a 2016-os évben. És, mondjuk, mit láthatunk majd a későbbiekben a tavaly megéltekből. Azoknak pedig, akik bárhogyan is előmozdíthatják a honi magyar sajtófotózás ügyét, arra is nyújthat sugallatot, hogy távlatosan és érdemlegesen ez a terület is megérett a támogatásra.
