Mona Lisa semmit sem öregszik. Tíz évvel ezelőtt találkoztam vele a Louvre-ban, most is ugyanolyan jól néz ki, éppúgy vonzza maga köré a csodálókat, mint akkor.
Mona Lisa semmit sem öregszik. Tíz évvel ezelőtt találkoztam vele a Louvre-ban, most is ugyanolyan jól néz ki, éppúgy vonzza maga köré a csodálókat, mint akkor. És bármennyire kutatják, nem fedi fel titkait. Sejtelmesen mosolyog továbbra is. Vagy nem is mosolyog, csak mi véljük annak szeme meghatározhatatlan villanását s arcán a sokat sejtető, különös kifejezést? Erről csak ő tudna vallani, és persze a Mester, a nagy Leonardo, aki a Giocondát halhatatlanná tette, de mindketten hallgatnak. Ami nem akadályozza meg újabbnál újabb elméletek, feltételezések bejelentését, amelyek szenzációs felfedezéseket ígérnek a műremekről és talányos alanyáról, hogy utóbb aztán kiderüljön, semmivel sem juttatnak előbbre a megválaszolatlan kérdések tisztázásában. Talán nincs is ezzel baj, a képet övező rejtélyburok és titokzatosság is növeli a rajongók táborát. Bár fölösleges a bulvárszerű porhintés, a múzeumok, képtárak, művészeti ritkaságok iránti érdeklődés enélkül is évről évre folyamatosan nő. A világ nagy művészeti, kulturális központjai már alig győzik fogadni a múzeumlátogatók, művészetkedvelők hatalmas tömegeit, s a korigényeknek megfelelően kiszolgálni őket. De mindent megtesznek, hogy aki ezt szeretné, valóban örülhessen az emberiség története folyamán felgyűlt értékeknek. A Louvre-ban is ez tapasztalható, és mindenütt másfelé is, bármerre járjon Franciaországban a turista. Márpedig sokan megfordulnak arrafelé. A napokban közzétett nemzetközi statisztika szerint tavaly újra a Louvre lett a leglátogatottabb múzeum a világon. 2017-ben a föld toplistás múzeumainak összesen 108 millió látogatója volt, ebből 8,2 millió ezt a nagyszerű párizsi intézményt kereste fel. A híres Daru-lépcsőn, amely a Mona Lisa festményt őrző galéria felé vezet, százezerrel több kíváncsiskodó baktatott felfele, mint egy esztendővel korábban. Nyilván nem csupán a félmosolyú, sötétzöld szemű tünemény vonzotta őket, legalább annyian bámulták ámultan egy másik teremben a Milói Vénuszt és a lépcsőfordulón a diadalmas Szamothrakéi Nikét. Azok is titkokkal telítettek. Mert például hova is lettek a méloszi Aphrodité karjai? Voltak-e egyáltalán? És hogy veszítette el a fejét a győzelem szárnyaló márványszobraként megtestesülő ókori görög istennő?
Megannyi kérdés, de nem sorolom, mert az jut az eszembe, amit a minap egy ismerősöm szegezett nekem megrökönyödve: hogy voltunk képesek Nyugatra, és éppen Párizsba menni, ahol már lépni se lehet a migránsok miatt? Mit lehet erre válaszolni? Maradjunk itthon, zárkózzunk be? Ne éljünk azzal a lehetőséggel, hogy utazhatunk határokon túlra is? Azt nem mondhatom, hogy nincsenek migránsok. Vannak, de nem ők alkotják a sokaságot a szóban forgó helyeken. Pedig bőrszínben, arcformában rendkívül változatosan tarkállik a tömeg, annál színesebb, sokfélébb talán már nem is lehetne, benne van az egész világ! És bosszankodik is eleget, hogy minden lelassult, mert mindenfelé marcona fegyveresek őrzik a bejáratot, ellenőrzik a táskákat, csomagokat. És így is megtörténik a baj. Épp aznap, amikor ott jártunk, az Opera környékén gyilkolt a francia-orosz állampolgárságú késes merénylő. A hatóságot, a médiát sokkolta az újabb merénylet, a párizsiakat s az ott tartózkodó számtalan külföldit nem látszott megrendíteni, másnap is ugyanúgy zajlott, hömpölygött az élet, mint azelőtt. A versailles-i kastélyban is. Amelynek évente mintegy tizenötmillió látogatója van. Előtte ugyan a hatalmas udvar és a tér annyira sűrűn tele volt emberekkel, mint ahogy időnként a televízióban látjuk, amikor az óceánjárón érkező migránsok elözönlik valamelyik mediterrán kikötő mólóit, ezek azonban kulturális élményekre vágyó turisták, akiknek a jelenlétére s az abból fakadó pénzére nagyban számít a francia társadalom. A migránsokat egyelőre nem érdekli a műélvezet, egyik-másik peremvárosi negyedben vertek tanyát. Rájuk még nincs hatással Versailles. A magamfajta erdélyiben viszont ezen a helyen óhatatlanul felmerül a kétség: vajon a franciák rájönnek-e valaha, mennyi keserűséget okozhat ezen a civilizált, öreg földrészen egy olyan részrehajló döntés, amilyen ott született közel száz évvel ezelőtt, a pompás kastélytól pár száz méterre, a Nagy-Trianonban?! Ez azonban már egy máskor kifejtendő történet.
