Petőfi Sándor gyatyában táncol... Biztos tudja folytatni a diákfolklór e gunyoros, pimasz kis termékét, kedves olvasó.
Petőfi Sándor gyatyában táncol... Biztos tudja folytatni a diákfolklór e gunyoros, pimasz kis termékét, kedves olvasó. Feltéve, ha eléggé fiatal, vagy van iskoláskorú gyereke. Amikor én diákoskodtam, még nem ismertük a vidám négysorost, később a lányaimtól hallottam hébe-hóba. Tanakodtam magamban, lehet-e, szabad-e ezzel kezdenem a jegyzetet. Nem bántó? Nem „felségsértés”? Kányádi Sándor pár napja megjelent önvallomásos interjújában újra felmagasztalta a nemzet költőjét, akihez hasonló nagyság „fél évezredenként egy ha születik”. Petőfi valóban ilyen lángész volt, öntörvényű zseni, akit nem befolyásolt a protokolláris tekintélytisztelet. Ha ma élne, szerintem jól szórakozna ezen a tréfás versikén is, amiben – gondolom, nem csak én érzem bele – szeretet is van. Legutóbb múlt héten, a Tompa Miklós Társulat nagyszerű költészetnapi versműsora elején találkoztam a versikével rögtönzött szavalókórus lelkes, derűs, fiatalosan csengő megszólaltatásában. Délelőtti előadás volt, a színháztermet többségében kisdiákok és középiskolások töltötték meg. A kezdeti zsongás hallatán voltak is kétségeim, képes lesz-e közel két órán át lekötni őket a vers? Képes volt. A De szeretnék gazdag lenni összeállítás ötletgazdája, válogatója, szerkesztője, a versmondást is felvállaló műsorvezető, Gáspárik Attila jó érzékkel már a kezdetekkor bevonta a fiatalokat az előadásba, kiprovokálta belőlük a fent idézett rigmust, és nyert ügye volt. A diákok a későbbiekben is fogékony partnernek bizonyultak. Persze ehhez kiváló költők, költemények is kellettek. A műsorban olyanok szerepeltek. És kitűnő versmondók. A tizenkét színész az volt. Az előadás ritka teátrális mozzanataitól eltekinthetünk. Azok külön is érzékeltették Kányádi egy másik igazát: „a vers az, amit mondani kell”. És nem olyan, amitől folyton el kell alélnunk, annyira magasztos és emelkedett. Az egyéni szűrőn átszitált, eredeti, egyedi hangon tolmácsolt líra az emberiség általános, nagy problémáit, sorskérdéseit is felvetette, de kis semmiségeket, mellékesnek tűnő dolgokat is remek mívű lírai köntösbe öltöztetve, megkapóan lüktető versharmóniát teremtett, megnyerő hangulati, érzelmi libikókára ültette a közönséget. Az ünneplő színház hitt a versben és közönségében, eleve hat előadásban gondolkodott, s az egymást követő három nap több mint hatszáz nézőhöz juttatta el a költeményeket. Tapasztalták volna, hogy mostanában nőtt a költészet becsülete? Nem tudom. De tényleg úgy tűnik, valamiért felértékelődött a líra. Talán még sosem volt annyi ünnepi rendezvény tájainkon, mint a mostani költészetnap idején. Egyéb jelek is arra vallanak, bármi történjék is körülöttünk, a versbarátok nem hajlandók feladni lelkesedésüket. Megfigyeltem, valahányszor Marosvásárhelyen végigmentem a Bolyai utcán, hogy az egyik forgalmas üzlet ajtaján heteken át akkor is jól olvashatón ott tündökölt egy versidézet, amikor a kirakatokat, az ajtó többi részét renoválás miatt letakarták, elsötétítették. Persze újranyitás után is ott olvasható. Nyilván nem kell messzemenő következtetéseket levonnunk az ilyesmiből. A jelenkor lépten-nyomon az igaz értékek, a líraiság devalválódását tanúsítja. És lehet, hogy a jövő a teljes megsemmisülést is elhozhatja, amikor majd országban-világban kő kövön nem marad. De jó néha a szellem, a kultúra, a művészet ilyen kis győzelmeinek örülni. És remélni, hogy a vers marad.
