Mindent és mindenkit fel lehet dühíteni valamivel. A bika a vörös posztótól, a pulyka a füttytől, a gyógyszerész a magyar felirattól jön ki a sodrából.
Mindent és mindenkit fel lehet dühíteni valamivel. A bika a vörös posztótól, a pulyka a füttytől, a gyógyszerész a magyar felirattól jön ki a sodrából. A kijelentés harmadik fele persze csúsztatás, csak egyes patikusokra értendő. A gyógyszerészek általában békés, jóindulatú, segítőkész emberek, tanáccsal is segítenek a betegeknek, ha szükséges. De vannak köztük olyanok is, akik előtt a magyar nyelvtől elsötétül a világ, és olyankor nem számít, mit várt követőitől a gyógyítás és a gyógyhatású szerek istene, Aesculapius vagy régebbi, görög nevén Aszklépiosz. Olvasom, hogy egy jeles gyógyszerésznő tiszteletére Nyárádszeredában a hét végén azért nem lehetett emléktáblát állítani, mert az épület tulajdonosává vált gyógyszerészeti cég vezetőjét bántotta, hogy a falra helyezendő tábla szövege magyar. Úgy ám! Kísért a múlt? Nem, a jelen! Egyesek még ma is ugyanúgy gondolkodnak, mint évtizedekkel ezelőtt, azonos intoleranciával keltenek etnikai feszültséget, mint 1990-ben, amikor a marosvásárhelyi Tudor negyedben gyógyszertári magyar felirat tüzelte fel tettlegességig a többségieket. Szomorú. S még szomorúbb az, hogy nem egyedi jelenségről van szó. Pár napja Temesvárról érkezett a hír, miszerint tinédzser kézdivásárhelyi diáksportolót aláztak meg az egyik ottani egészségügyi intézményben amiatt, hogy nem tudott értekezni, folyékonyan beszélgetni a doktornővel románul. Hippokratész (Hippocrates) is csődöt mondott az európaiságára büszke bánsági központban. Ahogy Kolozsváron is történt mintegy két éve. Igaz, talán elvárható egy 12-13-14 éves székely kislánytól, hogy flottul társalogjon az ország hivatalos nyelvén, ha szükség van rá, de ha nem megy számos objektív, szubjektív ok miatt, akkor lehetőséget kell teremteni, hogy segítséggel, tolmáccsal zökkenőmentessé tegyék az orvos és a hozzá fordulók közti kapcsolatot. Pláne egy olyan városban, amely állítólag multikulturális jellegű, és rövidesen európai kulturális fővárossá válik. Mindez azért is eszembe juthatott, mivel 1999-től az UNESCO kezdeményezésére február 21. az anyanyelv nemzetközi napja. A tekintélyes testület döntését Románia is elfogadta. Pártolnia kellene tehát, hogy más nemzetiségű polgárai is megkötések, akadályok nélkül, szabadon használhassák, ápolják anyanyelvüket. Igaz, még számtalan egyébre is rábólintott ez az ország, és annyi. Bólogatni jól tudnak a politikusok. Aztán kinek-kinek a saját baja, hogy mi az anyanyelve. És meddig az övé. Illetve, hogy az övé meddig képes még fennmaradni. A statisztikai adatok szerint jelenleg hatezer beszélt nyelv van a földön. Ezek fele veszélyeztetett. A szakemberek azt állítják, egy nyelv akkor válik veszélyeztetetté, ha százezernél kevesebben beszélik. Egyelőre tehát még nem vagyunk túlzottan nagy bajban. De nincs olyan erdélyi település, ahol mi, magyarok akár csak megközelítenénk a százezret. És folyamatosan fogyunk. Ezért sem szabad szó nélkül elmennünk bármely megnyilatkozás mellett, amely az anyanyelvhasználatot korlátozná. Az író Márai Sándor, aki 1989-ben ezen a napon hunyt el, jól tudta, ezért is hangsúlyozta ezt, ahányszor csak alkalma adódott rá. „Nincs más haza, csak az anyanyelv” – hangzik a szentenciája. Egyetérthetünk vele, de vitatható is a vélemény. A haza nem csak a nyelv, a fogalomnak több más ismérve is van. Ebbe azonban most ne menjünk bele. Arra viszont mindenképpen ügyelnünk kell, nehogy másik sajátossága révén legyen fontos számunkra ez a dátum: február 21. az idegenvezetők nemzetközi napja.
