Az ember, ha erről akar beszélni, a legillőbb szavakat keresi, s többnyire a költőkhöz fordul, ezért folyamodtam én is kölcsönért Dsidához.
„Hol sírjaink domborulnak”, ma újra virágözön és gyertyaragyogás emlékeztet szeretteinkre. Nem csak ma van ez így, napok óta nagy a jövés-menés a temetőkben, a távolból érkezettek közül sokan már szombaton, vasárnap elkezdték a sírdíszítést, a járműfordultával visszamenni kényszerülők világítottak is. De leginkább s legszebben talán mégis ma „álmodik a temető”. Az ember, ha erről akar beszélni, a legillőbb szavakat keresi, s többnyire a költőkhöz fordul, ezért folyamodtam én is kölcsönért Dsidához. De végül is nem a szép szó a fontos, a lényeg az emlékezés. Halottaink halványuló emlékképének felidézése a sírnál. Legalább ezen az egy napon. Ha ezt megtesszük, megtehetjük, talán az olykor váratlanul ránk törő lelkifurdalás is enyhül valamennyit, nem kell vádolnunk magunkat, hogy az év folyamán bizony ritkán szakítottunk időt arra, hogy velük is törődjünk. De mi jogon pengetek ily kényes húrokat? Akkor mit mondok azokról, akik az élőkkel se törődnek, mondjuk, a pénzszerzés kényszere évekre távol tartja őket itthon hagyott gyermekeiktől?! Nem mondok én semmit, nem ítélkezem, a mai kor, e fejtetőre állt világ a kényszerhelyzetek vég nélküli sokaságát zúdítja az emberiségre. Mindenki tudja a maga baját. „Ilyen az ember. Egyedüli példány” – súgja Babits Halotti beszédében. Sírversében meg ezt: „Mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,/ és jobb a száraz, puszta csont/ ez ideges, húsos világnál,/ mely oly keserves és bolond”. Amit látok, amit látunk magunk körül s a tévécsatornák, a világháló jóvoltából a földgolyó más tájain is, az a babitsi látomással összecseng. Akkor is, ha vannak helyek, ahol nincs is tudomásuk a halottak napjáról, vagy ha mégis, azt egész másképp próbálják emlékezetessé tenni, mint mifelénk. Dániában például nem téma a halottak napja. A halloween, persze, helyiesítve begyűrűzött oda is. De a jegyzetkezdő Petőfi-idézetet is hiába erőltetném Hamlet földjén, nemigen értenék, ott nem domborulnak sírok a temetőben, sima földbe szúrják a fejfákat. Írországban, ahol nemrég jártam, ugyancsak más a szokás, náluk a halloweent, mindenszentek estéjét a kelta újév kezdetétől származtatják, és úgy tartják, ez egyben az a nap, amikor a lelkek a holtak birodalmába vándorolnak. Többfelé vigasság van ilyenkor a világon, Guatemalában például színes sárkányokat eregetnek, Kínában étellel, itallal mulatoznak, Hongkongban pénzt égetnek, Mexikóban cukorkoponyákkal buliznak, az Andok táján csecsemő formájú sütemények divatja járja, számos országban a töklámpás és a csokivadászat viszi a prímet, Haiti voodooiról jobb, ha nem is beszélünk. A magunk szokásait viszont jól ismerjük, nem részletezem. Tény, hogy ha november elsején, esetleg előtte vagy utána pár nappal kimegyünk a temetőbe, sok-sok kedves ismerősünkkel találkozhatunk. A marosvásárhelyi református sírkertben, ahol nekünk is szeretteink pihennek, szinte menetrendszerűen futunk össze itt élő, de máskor alig látott ismerősökkel, illetve már
régóta határokon túl boldoguló barátokkal. Örülünk egymásnak. Váltunk pár mondatot a jövő évi újabb találkozó reményében, és ki-ki siet a maga „volt embereihez”, ahogy Kosztolányi nevezi a holtakat, akik „ha nincsenek is, vannak még. Csodák./ Nem téve semmit, nem akarva semmit,/ hatnak tovább”. Nagyon sokan vannak, többen már, mint mi, mai magyarok a városban. Századok távolából próbálnak visszahatni ránk. Halljuk meg néma üzenetüket. Ha időnként körbejárjuk ezt a négy évszázados, szép sírkertet, elgondolkodtató, tanulságos várostörténet rajzolódik ki előttünk. Egész Erdély zaklatott történelmére is ráismerhetünk.