Libás Lizi szerencsét hoz. Én inkább Ludas Lizinek nevezném, de ennek most nincs jelentősége. Valójában Ganseliesel a neve, és 115 éve áll Göttingen Piac terén.
Libás Lizi szerencsét hoz. Én inkább Ludas Lizinek nevezném, de ennek most nincs jelentősége. Valójában Ganseliesel a neve, és 115 éve áll Göttingen Piac terén. A város egyik jelképeként vált ismertté a lenge ruhás, mezítlábas bronz pásztorlányka. Szelíd, tiszta, bájos teremtés. Jobb kezében méretes liba tátog, bal karján fonott kosár, abban kisebb lúd. A szobrot naponta frissen szedett virágok díszítik. Lizit magas kőtalapzatra helyezték, abból víz folyik négy irányba, körkörösen táguló, látványos szökőkúttá terebélyesedik a köztéri alkotás. A lány fölött kupolaszerű, díszesen csipkézett kovácsoltvas tetőzet magasodik. Szembetűnő a kontraszt, az indázó, virágmintás fémszerkezet mintha azért készült volna, hogy kiemelje Lizi természetes egyszerűségét. A híres egyetemi központ ifjúsága hamar meg is szerette. Évtizedek alatt elterjedt, hogy aki megcsókolja, annak szerencséje lesz az életben. Szokássá vált, hogy a Georg-August Egyetem hallgatói utolsó vizsgájuk után testületileg eléje járulnak. Kutatási témájuk szerint felcicomázott szekéren érkeznek, velük van a doktori tanulmányaikat irányító tanáruk is, barátok, rokonok, bámészkodók gyűrűjében próbálnak a lány közelébe kerülni. Libás Lizi pedig tűri a csókot rendületlenül. Szükség van a türelemre, hiszen az idők folyamán a göttingai szegények védőszentjévé is kikiáltották. Így immár ő a világ egyik legcsókoltabb műtárgya. Hogy tényleg szerencsével jár-e a dolog, azt nem tudom, de lehet benne valami, ha ennyi frissen kiművelt fő hisz benne.
Különben tele a világ ilyen szerencsehozó, csodateremtő helyekkel, alakokkal. Bármerre utazgattam, valahol belecsöppentem egy-egy hasonló helyi legendába. S ha már úgy történt, magam is igyekeztem alkalmazkodni hozzá. Elvégre sosem lehet tudni. Hogy mondta a híres Nobel-díjas dán tudós, Niels Bohr, amikor a lakásuk ajtaja fölé helyezett patkó láttán rákérdeztek, hisz-e a babonában? „Nem hiszek, dehogy hiszek! De azt beszélik, a patkó azoknak is szerencsét hoz, akik nem hisznek benne.” Szóval így. Ha itt vagy ott olyan szoborba ütközünk, amelynek valamelyik testrésze fényesebb, mint a többi, biztos, hogy annak valamilyen csodát, varázserőt tulajdonít a közhiedelem. Pár éve, amikor Veronában jártam, és Júlia erkélye alatt a halhatatlan Shakespeare-hősnő bronzalakjához simultam, meggyőződhettem, hogy igaz a szóbeszéd, a hölgy jobb melle fényesen csillog a sok simogatástól. Pár hete Budapesten a Városligetben Anonymus szobrának bronztollát láthattam csillogni. A budai Várban pedig az volt a döbbenet, hogy Hadik András lovának kényes aljarészét, a mén heréit szokták különleges figyelemben részesíteni. Állítólag ezt a megbotránkoztató gyakorlatot is a gátlástalan diákság indította el régebb valamikor. Azt nagyon ritkán sikerül kimutatni, mikor született meg egy bizonyos mendemonda. De van belőlük számtalan. Pest után Prágában, a Károly hídon Nepomuki Szent János szobránál és emléktáblájánál fényképeztem az emlékművet simogatni tömörülő turistákat. Mondják, szerencsét hoz, ha megsimogatjuk az emlékművet, bekövetkezik a csoda, egy nap majd visszatérünk az arany városba.
Csodavárás van nálunk is, abból soha ki nem fogyunk – kajánkodott bennem ott hirtelen a kisördög. Csodák nincsenek! Pedig a minap is azt olvastam egy horoszkópban: a hét első napja a csodáké. Az azonban, mire észrevennénk, máris elviharzott. Hogy is bírjuk, az a csoda! Simogatással vagy anélkül, egyre megy.
