Erős kötődéssel

A tó zöld tükre fölött piszkosan gomolygó kövér fellegek nyitottak helyenként mélykék ablakot az égre. A tobzódó zöld növényzet között csupán a galagonya és a csipkerózsa vörösre érlelt termése árulkodott az őszről, ahogy a köves, döcögős úton gödörtől gödörig araszoltam Bözöd irányába. Időközben volt időm elgondolkozni azon, hogy mit jelent egy falu életében az út. Amióta a Székelykeresztúr felé vezető országút egy szakasza a Gagyi-hegyen megcsúszott, s járhatatlanná vált, Bözöd, amelyen az út áthaladt, a félreeső, elszigetelt települések sorsára jutott. 

Szeptember utolsó napján azonban szokatlanul élénk volt a több mint félezer lakosú falu központja. A bözödi kézművescsoportba tartozó asszonyok látták vendégül a Kis-Küküllő mentén élő sorstársaikat az idősek napja alkalmából. A Kis-Küküllő Térségi Társulás a Balavásár–Sóvárad közötti településekről gyűjtötte össze az autóbusznyi résztvevőt, köztük fogyatékkal élő személyeket is, hogy a bözödi találkozóra szállítsa őket. Az együttlét célja az ismerkedés, a szórakozás – tudtuk meg a rendezvény szervezőjétől, Borbély Emmától, aki a társulásprojekt felelőseként szívügyének tekinti a fogyatékkal élő és az idős emberek támogatását, és hálásan gondol a megyei tanácsra, amely a rendezvényt támogatta. 

Elmondja azt is, hogy régóta együtt dolgozik a bözödi kézműves asszonyokkal, s volt alkalma megtapasztalni a vendégszeretetüket. A Balavásárról, Gyulakutáról, Kendről, Abodból, Makfalváról, Kele-mentelkéről, Kibédről, Hármas-faluból érkező vendégek töltött káposztát vittek magukkal, amit tízóraira el is fogyasztottak, a bözödiek ugyanis ebéddel, gulyással várták a vendégeket. A főszakács ezúttal Fazakas Levente unitárius lelkész volt, akinek a főztjét nem győzték dicsérni a vendégek. A sérült személyek műsora osztatlan sikert aratott, megérdemelten. A helybeliek kórusa is jó hangulatot keltett, s egy-egy csoport vidám nótázásától volt hangos a falu központjában levő vendégház verandája, ahol az odalátogatókat fogadták, mivel a művelődési otthon felújítása folyamatban van. A rendezvény vége felé helybeli asszonyokkal beszélgettem a sorsukról, életükről, a bözödi mindennapokról.

A legidősebb közöttük a 90 éves Sebestyén Paula, akit a tanító néniként emlegetnek. Amikor beszélgetni kezdünk, kijavít, hogy valójában a férje volt a tanító bácsi, ő maga nevelőnőként dolgozott, amikor bentlakás működött a bözödi iskola mellett, majd 14 évig a bárban szolgált fel, s Bözödi György szülőházának szomszédságában, a kántori lakásban laktak. Kőrispataki születésű lányként ment férjhez Bözödre, s ma is úgy érzi, hogy megérte. 

– Szép életet éltünk, békességben a családban és az egész faluközösségben – mondja Sebestyén Paula, akinek arcán nem látni a kilenc évtized nyomát.

Férje, a tanító bácsi is 93 évet élt, s közben hosszú évekig volt a falu kultúrigazgatója. Minden rendezvényen részt vettek, s bár ő nagyon szeretett táncolni, a férje úgy vélekedett, hogy komoly ember nem táncol. Hosszú kultúrigazgatói pályafutása akkor ért véget, amikor egy tanügyi értekezleten, ahol az volt a téma, hogy a kulákgyermekeket ne engedjék ötödik osztályba, kifejezte egyet nem értését. Felszólalását megtapsolták, a tervezett intézkedést nem hajtották végre, de a művelődési ház éléről távoznia kellett – emlékezik Paula néni régi idők régi sérelmeire.

Farkas Juliánnát, aki két fogyatékos fiút nevel, régóta ismerem. Bár a mindennapok nem könnyűek, hisz férjét elveszítve a két mozgássérült fiú gondját ő viseli, mégis azt mondja, hogy nincsen egyedül. A Kis-Küküllő Térségi Társulás felkarolta, támogatja a térségben élő fogyatékos fiatalokat s családjukat. Ezenkívül a Simon Judit vezette HIFA egyesület is meghívta a legutóbbi rendezvényére. – Jóleső érzés, nagyon szép volt, amikor ezer léggömb szállt fel az égre, örvendtünk, hogy jelen lehettünk – mondja lelkesedéssel a hangjában. A hét végén sem unatkoznak, a Jancsó István által szervezett sportrendezvényen vesznek részt, mondta a bözödi asszony, aki két fogyatékkal élő fiával korántsem az elhagyott, elfelejtett emberek életét éli. – Úgy készülnek, várják, hogy menjünk, hogy nincs időnk unatkozni – teszi hozzá.

Nézem Józsa Margit arcát, s nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. A bözödi asszony arcának minden részlete nevet. Korábban kőművesként dolgozó férjével öt hektár földet művelnek. „Annyit jövök-megyek mindennap, a kapálás, a majorság, most ősszel a fuszulyka-, a szilva-, a diószedés foglal le, esténként mégis úgy érzem, hogy nem dolgoztam semmit. A napokban főztük meg üstben a szilvát, előző este »kiputtyoltuk«, azaz kimagoztuk, másnap addig főztük, amíg a héja összesirült, utána szitán áttörtük, a tisztát visszatettük az üstbe, s ki-ki addig főzte, amíg akarta.”

Amikor jókedvének eredetéről kérdezem, a három lányt felnevelt asszony megjegyzi, hogy így született. Majd elmesél egy történetet abból az időből, amikor Székely-keresztúron szolgált. A rucákat kellett töltenie, amit nem szeretett. Egy zivataros éjszaka után az állatok megdöglöttek. Ennek kamaszfejjel örvendett, mert megszabadult a tömésüktől, de rendkívül nehezen tudta megállni, hogy kellő komolysággal számoljon be asszonyának a veszteségről. 

18 éves korában ment férjhez, s a három lánya közül az egyik örökölte az ő mosolygós természetét. 

A 64 éves Gálffi Ilonka Kissoly-mosról költözött Bözödre. Férjével együtt a lányukat követték, arra gondolva, hogy a gyermeknevelésben szükség lehet rájuk. Így is volt, hiszen három lányunokájuk született, s a két nagyobbiknak már két-két gyermeke van. Mindketten nyugdíjasok, a férje az unitárius templom harangozója.

Kérdésemre, hogy miből élnek meg a fiatalok, elmondja:

– A lányomék „magánmajorok”, 256 juhuk van, egyik lányuk és vejük nekik segédkezik. A másik lányuknak 250 juhuk van. Engedély birtokában a sajtot Vásárhelyen értékesítik – teszi hozzá. 

Szakál Jolán tősgyökeres bözödi, s családjának a megélhetését a szalmafonás jelentette. Ma is szépen kidolgozott tárgyakat készít. Férjével együtt szalmakalapot kötöttek, engedélyük is volt, s a hatvanas években jól jövedelmezett a kézművesség. Táskát is font, kivarrta az oldalát – teszi hozzá, aztán elmondja, hogy 1989-ben, a férje halála után „az ipart leadta”, mert egyedül nem tudott piacra menni. Most kisebb tárgyakat köt, díszeket, egy-egy kenyereskosarat. Szép lehet a lakása, konyhája – mondom, mire megjegyzi, hogy ő is úgy van, mint a szólásbeli suszter, amikor hazamegy a lánya, szokta mondani, hogy vásárol a szomszédból egy szalmából készült kenyereskosarat. 

Berei Tünde is részt vett a találkozón, bár nem tartozik az idős korosztályhoz. 38 éves, férje szezonmunkás Belgiumban, ő pedig más lehetőség híján sajtkészítésbe kezdett. Két tehenük van, azoknak a tejét dolgozza fel – avat be a sajtkészítés tudományába. Enyhén füstölt hajfonathoz hasonlító sajtja nagyon ízletes, azonkívül szépen díszíti az asztalt is. 

Fazakas Levente unitárius lelkész 15 éve szolgál Bözödön. Felesége élelmiszeripari mérnökként a helyi iskolában tanít. 

Hozzáállásából, szavaiból érződik a településhez való ragaszkodása. A miértre bizonytalan a válasza. Amint elárulja, ő maga is sokszor elgondolkozik: honnan ered az erős kötődés a gyönyörű fekvésű, barátságos emberek lakta faluhoz, amelyet immár szülőhelyénél is jobban a magáénak érez. Isten sok mindent teremtett, de legnagyobb csodája az ember. Kérdés, hogy felismerik-e, értékként tekintenek-e rá? 

– Egyik nagy fájdalmam, hogy egy kihaló faluról van szó, ezért foglalkoztat a jövője, ezért kezdtem jobban ragaszkodni hozzá – tűnődik el, amit az is jelez, hogy férfi létére megtanulta a szalmafonást. – Fiatalon faragni lett volna kedvem, de amikor kiderült, hogy nem rajzolok elég jól, azt tanácsolták, hogy keressek valami más elfoglaltságot. Itt, Bözödön úgy éreztem, hogy el tudom sajátítani a szalmafonást. Kezdetben a kíváncsiság indított el, aztán rájöttem, hogy meg lehet tanulni, s most már karácsonyfadíszeket és egyéb tárgyakat készítek, különösen szeretem az üvegek befonását – mondja a lelkész, aki kikapcsolódásként gyakorolja a falu jellegzetes népművészeti foglalkozását. 

Szó esik a három partnertelepülésről is, egy belga, egy francia és egy Somogy megyei testvértelepülése van Bözödnek, de a kapcsolattartásba mindkét részről nehéz a fiatalokat bevonni. 

A találkozó résztvevői megtekintették Bözödi György író szülőházát, amely gyülekezeti teremmel egészült ki, s ahol az élők sorából korán eltávozott, rendkívül tehetséges Berei család (Vilma és Endre, valamint a fiuk, Zoltán) alkotásait állították ki. Fantáziadús, gyönyörűen kivitelezett, szalmából font használati tárgyak, díszek és faragványok, amelyeket korszerűbb elrendezésben mutatni, népszerűsíteni kellene. Talán a művelődési ház felújításával vagy egy önálló tájház kialakításával ez is megvalósul. Korszerű emlékhelyként működhetne a tenyérnyi ablakos, kék színű régi parasztház is, ahol a Székely bánja és a többi bözödi mű szerzője született, ahol könyveit is kiállítanák, s valamilyen interaktív szerepet is hozzárendelnének. Bözöd értékeit, a látványosságokat pedig a falu bejáratánál, sőt az erdőszentgyörgyi letérőnél is népszerűsíthetnék. 

Ami a jövőt illeti, a kiállítás és a bözödi asszonyok munkája láttán talán mégsem váltak be a falu szülöttjének borongós előrejelzései. Bözödi György az 1939-ben közölt Székely bánja című munkájában alapos, de elkeserítő képet rajzolt a Székelyföldről, s ezen belül a népművészet hanyatlásáról. Egy lezárt egységnek, egy fejlődésképtelen, történelmi emlékké vált népkultúra maradványának tekintette, amely nem tud alkalmazkodni a mai idők „változott szelleméhez és körülményeihez”. A bözödi asszonyok példája igazolja, hogy mégis lehetséges, s talán jövője is lehetne, ha a Kis-Küküllő Térségi Társulás által felmutatott és egy tájékoztató kiadványba foglalt értékeket még szélesebb körben sikerülne népszerűsíteni. Ezenkívül jó lenne, ha a műút is elérne a háttérbe szorult településre, amely szépségével egy tengeren túli lakost is megbabonázott, aki a falut választotta lakóhelyéül.