Erdélyi arcok

Nincs szebb hivatás, mint lelket és nemzetet szolgálni

Csáky Károly nyugalmazott református lelkipásztorról mindenekelőtt azt kell tudni, hogy állítása szerint az életét Istentől kapta ajándéka. Ezt így kijelenteni talán közhely, de számára egyáltalán nem az. Sőt mi több: szó szerint értendő. Ugyanis édesanyja harminckilenc éves volt, amikor korára való tekintettel azt tanácsolták, hogy a benne elindult új életet (finoman szólva) meg kell állítani. Be is adtak valami injekciót fia menesztése érdekében, de édesanyja mint imádkozó asszony arra kérte Istent, hogy Csáky Károly mégis megszülessen. És győzött az imádság. Így lett e heti alanyunk ajándék, aki 1938-ban érkezett meg a marosvásárhelyi Szív utcába... 

– Tiszteletes úr, a fentiek értelmében akarva-akaratlan feltevődik a kérdés, hogy ma elhangzanak-e még hasonló imádságok? 

– Ezen a kérdésen sokat lehetne gondolkodni és ugyanakkor emlékezni is... Hiszen hány édesanya lelkéből hiányzott és hiányzik egy-egy ilyen imádság, ami miatt meggyérültek soraink, megszegényedtünk örömökben, mert nagyon sok ajándék élet hiányzik nemzeti és egyházi közösségeinkből.

Ajándék életemről gyermekkoromban beszéltek nekem szüleim, és ez azóta meghatározója az életemnek. Ennek tudatában éltem gyermekként a családban, és ez határozta meg lelkipásztori szolgálatomat, melybe viszont már valósággal belenőttem. Édesapám is lelkipásztor volt, mégpedig nagyon nehéz időkben, a második világháború alatt, amit Székelycsókában éltünk át, majd következett a kollektivizálás állandó elhurcolással fenyegető ideje Cserefalván, és évtizedek fizetés nélküli tengődése. Ez az időszak tört be engem is a falusi élet legnehezebb munkáiba, ami szinte megkönnyítette a későbbi, fizikailag kemény, csákánnyal és lapáttal fémjelzett munkaszolgálatos katonaságom... 

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, ugyanakkor indulásakor mivel tarisznyálták fel a szülei?

– Mint már jeleztem, gyermekéveimet meghaladó nehéz fizikai munka jutott nekem. Bár hárman voltunk testvérek, és oszlott a munka terhe, rátermettségünk nem volt egyforma. 

A megélhetéshez fontos otthoni állattartás meg a kollektív gazdaság hathektáros gyümölcsösének gondozása – amire édesapámat felkérték –, a kapálás, kaszálás, permetezés és a sok egyéb munka a vakációs időszak minden napját teljesen lekötötte. Ez a lekötöttség nyomot hagyott a tanulásban, és kísért mindaddig, míg elvégeztem a teológiát.

Az elemi osztályokat Cserefalván kezdtem, majd az éppen akkor megszűnt Református Kollégium utódjának számító 2-es Számú Magyar Fiúlíceumban folytattam ötödiktől érettségiig. Általában a középmezőny tájékán eveztem, vigyázván arra, hogy mindig célba jussak. Szerettem a sportot is. A szertorna a legváltozatosabb sportok egyike. A legvonzóbb ebben a sportban a mindig újabb és újabb gyakorlat megvalósítása. Óriási ösztönző ereje van. Meghatározza a sportoló akaraterejét. Megtanított, hogy soha nem szabad feladni vagy megállni a cél előtt, és benne volt a precizitás követelménye is. Az egykori Magyar Autonóm Tartományból egyedül vettem részt országos bukaresti bajnokságon. Úgy látszik, az Úristen tudta, hogy nekem edzettnek kell lennem, még sok fizikai és lelki megpróbáltatást kibíró erőre lesz szükségem. Mert bírnom kellett a rabszolgaságnak tekinthető munkaszolgálatos katonaságot, bár a fizikai erő mellett nagyobb szükség volt a lelkierőre, amit szintén ajándékba kaptam. 

És itt utalnék arra, hogy szüleim részéről ebbe a tarisznyába tettek a legtöbbet. Ha valaki úgy gondolja, hogy gyermekének mindent megadva kímélni szeretné a terhektől, nagyon téved. Még a Biblia is azt tanítja, jó az ifjúnak, ha igát visel az ő ifjúságában. Az előttünk lévő bizonytalan világban, de már most testi és lelkierőre van szükségünk.

– Miért lett lelkipásztor?

– Bár mindenki a sporttanári pályán képzelte el az jövendőmet, ami munkám révén sok ifjú élet jövendőjét határozhatta volna meg, az otthoni példából azt láttam, hogy az éppen most küszködő, javaiktól megfosztott emberek mellé kell állani. 

Még vásárhelyi diák voltam, amikor megláttam az egykor tehetős, jó gazda falusi embert, otthonát elhagyva, munkaruhába öltözve, kezében valami hozzá nem illő szerszámmal, tudtam, hogy nem a sportpályán a helyem. A megtört lelkű embereket valami módon segíteni kell. Ezt láttam az édesapám példájában is. A kor emberének, legyen az hívő vagy hit nélküli, lelkierőre van szüksége. Már akkor ez irányba terelgetett az Úristen. 

– Kérem, beszéljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről is...

– 1959-ben, a teológia végeztével Kendőben kezdtem meg szolgálataim sorozatát. A Bekecs alatti hegyek szorításában olvasott, értelmes emberek laktak. Télen bárhova bekopogtam, nyitott könyv volt az asztalon. És ami még meglepett, nagyon szépen írtak. Volt egy Nemes József nevű tanítójuk, aki megérdemli, hogy bár ennyit az utókor megemlítsen róla. 

Ebből a kis, mindössze hatvan házat számláló faluból emeltek ki a Zsil völgyébe, a munkaszolgálat magas régióiba. Ez egy külön világ volt számomra. Voltunk többen is lelkipásztorok mint az akkori kommunista társadalom legmegbízhatatlanabb rétege. Visszagondolva nem bánom, hogy ott voltam. Mindig éreztem, és ha nem, mások éreztették velem, hogy ott is velünk az Isten.

Hazakerülve Székelybőbe és Mosonba ingáztam két esztendeig, majd Nyárádszentimre és Seprőd következett. Ide egyedül érkeztem, de innen negyedmagammal mentem tovább. Hűséges segítőtársat rendelt mellém az Úristen, és két leánygyermekkel ajándékozott meg. További gyülekezetek: Csíkfalva, a hozzá tartozó tíz kis a szórványközösséggel a legnehezebb, de legtöbb örömet adó szolgálati terület, Marosszentanna és Marosszentkirály, ahol a leghosszabb ideig szolgáltam. Bár részleteket nem kívánok elárulni, a legmeghatározóbb szolgálati helyem Marosszentkirály volt.

– Mit jelent Önnek a lelkészi élet? Hogyan foglalná össze az elmúlt évtizedeket? 

– Úgy tartom, hogy a lelkészi élethez hozzátartoznak a teológiai évek is. Így kerek fél évszázadon át a másokért való élés, sokszor a lemondás és önfeláldozás útját járva tudjuk csak megközelíteni és átadni a krisztusi hitben való megerősítést, azt az üzenetet, hogy Isten szeretete kiárad nemcsak a jókra, hanem minden emberre, mert Isten szeretet. Ezt így olvassuk a Szentírásban. Ő senkivel sem tud más lenni. Nem változtatja meg magát. Sokan úgy gondolják, hogy elfogadják a szeretetet, az áldást, de Istent nem. Márpedig Isten nélkül nincs szeretet és nincs áldás.

– Milyen volt lelkésznek lenni ennyi éven keresztül, és mit jelentett lelkipásztornak lenni Erdélyben? 

– Én itt születtem, ide gyökereztem, engem Erdély önmagához kötött. Hiába csalogattak és ígértek fűt-fát, ez az én hazám, ez az én otthonom. Maradtam, Istennek hála! Itt szolgálni lelkipásztorként kettős feladat. Nincs szebb hivatás, mint lelket és nemzetet szolgálni.

– Több könyvet írt. Mit jelentett Önnek az írás?

– Igazából a nyugdíjas kor hozta el az írás lehetőségét, de az első könyveim még szentkirályi szolgálatom idejéhez kötődnek. Tartalmuk szempontját tekintve vannak igemagyarázatok, melyek mintegy öt kötetet ölelnek fel. 

A Református Kollégiummal kapcsolatos írások négy kisebb kötetet jelentenek, míg a kultúrtörténeti feldolgozások három kötetben beszélnek a múltról. 

Úgy érzem, nem volt felesleges időtöltés leülni a gép mellé, és leírni mindazt, amivel valakinek segítségére lehetek. 

Az írás soha nem lehet öncélú. Valakihez szól, valakinek átadunk üzeneteket, emlékeket, ismereteket. Megmentünk feledésbe menő értékeket. Egy elmúlt világnak az áldásait vagy akár szörnytetteit örökítjük meg. Bőven van amiről megemlékezzünk, ha csak arra gondolunk, amit az én korosztályom átélt. Még ha el is meséljük azokat gyermekeinknek, unkáinknak, hamar feledésbe merülnek, mint a latin közmondás tartja: Verba volant, scripta manent.

A bibliai igemagyarázatok is mindig segíteni akarnak. Akár az ószövetségi Tízparancsolatra, vagy a Jónás könyvére gondolok, vagy az Újszövetség tanításaira, mint a teljes Márk evangéliuma, vagy a páli levelek, a magam részére is találok új dolgokat, amiket szívesen megosztok másokkal. 

A református temetőben eltemetett lelkipásztorok síremlékeiről készült albumban a kőbe vésett nevek és évszámok az itt felsorolt adatokkal megelevenítik az elődök emlékét. Bár a temetőben elhantolt 152 lelkipásztorról készült dokumentáció nem teljes, sokat elmond egy-egy volt elődnek az életéről, szolgálatáról.

Végül mindaz, amit magamról, illetve családunkról megörökítettem, nem csak családtörténet, hanem kortörténet is. 

– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– Sajnos nemcsak erdélyi jelenség. Látjuk a nagyvilágban is. Amíg nem ég a ház, nem kell víz sem, noha a víz nemcsak tűzoltásra való. Istenre sem csak akkor van szükség, ha bajban, betegségben, veszélyben vagyunk, és ha már nincs más megoldás. Ha már az ünnepek sem érdekelnek, ami legtöbb esetben még arra sem késztet, hogy felöltözzünk, minek a vasárnap, minek a lelkipásztor? Ha érdekelné az embereket az Isten beszéde, ha keresnék az alkalmakat, lenne igehirdető is.

– Mit jelent önnek a család?

– A család szeretetközösség, éppen ezért biztonságközösség. Nem véletlenül rendelte Isten, hogy az ember családban éljen, mégpedig vele való közösségben. Hiszen ahol nincs Isten, ott nincs szeretet. Szeretet nélkül nincs élet, nincs jövendő, az otthon is üres, a nemzetnek sem lesz alapja. S amint látjuk, éppen ez a célja a sátáni világnak. Bomlasztó munkáját már megkezdte azzal, hogy gender- és egyéb ideológiákkal fertőzi a családokat. 

Ez nem lehet közömbös téma. Nem is annyira rólunk, mint gyermekeinkről, unokáinkról van szó. Érettük kellene még ma tennünk valamit. Ennek helye a családi közösség, ahol naponta egy asztalhoz kellene ülnie a szülőknek és gyermekeknek, bár egy közös vacsorára, ami erősítené az egymásra figyelést és egymáshoz való ragaszkodást. Így erősödne védőbástyává minden család.

– A lányai is a nyomdokaiba léptek... 

– A nagyobbik lányom szintén lelkipásztor, jelenleg itt a Vártemplomban. A kisebbik lányom Törökszentmiklóson tanít, és ha a tanári szolgálatomat nézzük, ő is a nyomdokaimban jár. 

– Mikor volt a legboldogabb? 

– Erre nem tudok válaszolni. Legfennebb annyit, hogy az igazi boldogság nincs időhöz kötve. Vannak ugyan vendégségszerű fellángolások, de azok rövid ideig hoznak örömteljesebb hangulatot. Ne ilyenre vágyjunk. Az igaziért áldozatot is kell hozni.

– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a lelkészi pályát választaná? 

– Valószínű, de komolyabb felkészüléssel. Bár botladozva járunk, biztos vagyok abban, hogy a kegyelem nem ró fel minden gyengeséget. Annak ellenére, hogy sok bántás, támadás miatt gyakran megkeseredtem, hálás vagyok Istennek, hogy mindig talpra állított.

– Hogyan tovább? 

– Amíg az Úristen erőt ad, dolgozom. Szolgálat akad. Az írással sem hagytam fel. Vannak még nyomtatásra munkáim. Az életem Isten kezében van. Csak ez az egyetlen biztos. 

– Mi az Ön hitvallása?

– Vörösmartyt idézve vallom, hogy nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett. Pál apostol is ebben erősít meg, azért nem csüggedünk, ha a külső emberünk megromol is, a belső napról napra újul. 

– Tiszteletes úr, köszönjük a beszélgetést.

– Kívánok mindenkinek csüggedésmentes hétköznapokat.