Erdélyi arcok

Élet Isten kegyelmében

Sándor István lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházközség nyugalmazott espereshelyettese egy valóságos lelkészdinasztia tagja. Apai nagyapja, édesapja és a testvére is lelkész volt. Nagyapjáról még ő maga sem tudja, hogy hogyan került a lelkészi pályára, milyen indíttatásból választotta ezt a hivatást. Édesapja a budapesti Ludovika katonai akadémián kezdte el a felkészülést az életre, hivatásos magyar katonatiszt akart lenni. Később ezt követte a frontszolgálat, utána pedig az orosz fogság, és ott érlelődött meg az elhatározása, hogy hazakerülése után felvételizik a kolozsvári teológiára. Hűséges szolgája volt az Úristennek évtizedeken keresztül. Nem érte semmilyen tudatos ráhatás a szülei részéről, hogy a lelkészi szolgálatot válassza, mégis, benne volt a családjukban a józan erdélyi keresztyénségnek a gyakorlata, ami nem szélsőséges, mellveregető vallásosságban nyilvánult meg, de egyértelműen példaadó volt. Édesapja rövid kézdivásárhelyi és székelyudvarhelyi segédlelkészség után a küküllővári, majd az Erdőfülei Református Egyházközség lelkipásztora volt, édesanyja pedig a gyülekezetek kántora. Ebben a közegben Sándor István mondhatni az anyatejjel szívta magába a szolgálat fontosságát, azt tapasztalva, és később a szolgálati idejében gyakorolva is, hogy a gyülekezeti szolgálat sokszor a családi problémákkal szemben is elsőbbséget élvez.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, indulásakor mivel „tarisznyálták fel” a szülei?

– Az ötvenes években a lelkészcsaládok élete – és nem csak a lelkészeké – nem volt diadalmenet, minden földi jóban dúskáló. Édesapámékat nem összkomfortos, mindennel felszerelt lelkészi lakás várta, biztos jövedelemmel, bel- és külföldi segélyekkel. Petróleumlámpával világítottunk, a földgáz be volt vezetve, lévén a faluban is földgázlelőhely, azzal fűtöttünk. A lelkészi lakás nagy volt, de régi, apró kis ablakokkal, amelyek télen beengedték a hideget. Nagy kert volt a parókia körül, annak egy részét megműveltük. A kántori és részben a lelkészi jövedelem is gabonakepével volt megoldva, kukoricát, búzát, pityókát hoztak a hívek egyházfenntartás gyanánt. Azt részben a család élte fel, disznót tartottunk, amit vagy levágtunk saját használatra, vagy értékesítettük a hetipiacon. Gyermekként nem éreztem a nélkülözést, bár – érdekességként elmondom – volt, amikor édesanyám édesapám nadrágjából varrt nekünk ruhát, hogy legyen amit felvegyünk. De boldog gyermekkorom, gyermekkorunk volt, szerető családban. Az I-IV. osztályt magyar nyelven végeztem, rendkívül lelkiismeretes tanító néni keze alatt, az V-VIII. osztályt viszont román nyelven, mivel kisebbségben voltunk – ötszáz körüli volt a magyarság lélekszáma Küküllőváron, és nyilván nem volt magyar tagozat a faluban. Viszonylag jól kijöttem a más ajkú osztálytársaimmal, több barátom is volt közöttük. A középiskolát azután Székelyudvarhelyen jártam ki, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban, ami az én időmben a Dr. Petru Groza nevet viselte. Erről az időszakról ennyit: jó tanáraim voltak. Hogy mi volt a „hamuba sült pogácsa”, amit a jelképes tarisznyámba tettek a szüleim? Az emberség, a becsület, a család szeretete, az Istenbe vetett hit, a magyarság megtartása, a becsületes munka, embertársaink tisztelete, a magunk igazának megvédése, mások tisztességének tiszteletben tartása, és amit az előbb említettem: a szolgálat megbecsülése. 

– Miért lett lelkész?

– „És lőn az Úrnak szava Jónáshoz, az Amittai fiához, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe... És felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől.” (Jónás 1, 1-3) Jónás ki akart bújni a megbízatás alól, de nem sikerült. Végül a feladatot el kellett végezze. Ezzel a párhuzammal tudnám példázni az életpályámat. Eszem ágában sem volt lelkészi szolgálatra jelentkezni. Állatorvosi vagy emberorvosi hivatásra fókuszáltam gimnazista koromban. Készülgettem is ilyen irányba. De Isten keresztülhúzta a számításaimat, mert érettségi és sikertelen felvételik után besoroztak katonának. Leszerelés után Szebenben voltam egy tanévig az evangélikus szász kántoriskolában, ott megtanultam németül is, és 1976 őszén sikerrel felvételiztem a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Ekkor már elhivatottságot éreztem a lelkészi szolgálatra. Valami, vagy inkább Valaki, merem remélni, hogy Isten Szentlelke, megérintett. És én rábólintottam. Uram, legyen meg a Te akaratod. Hogy milyen szolga voltam, Isten elbírálja, nyilván sokkal többet, jobban is tehettem volna, de igyekeztem Isten segítségével, feleségem, családom hathatós támogatásával végezni a munkámat. 

– Beszéljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről...

– Beszélgetésünk elején említettem, hogy lelkészdinasztia tagja vagyok. Nagyapám negyvenöt évet szolgált Telekfalván és Sándortelkén, Székelyudvarhely mellett, édesapám lényegében két gyülekezetben szolgált huzamosabb ideig. Én a Hargita megyei Kőrispatakra kaptam kinevezést 1980-ban, és az Erdővidéki Egyházmegyébe kebelezett bodosi gyülekezet hívott meg lelkészének 1985 év végén. Tehát úgy alakult az életem, életünk, hogy nem voltunk „vándormadarak”. A kőrispataki gyülekezet szeretettel fogadott, ragaszkodtak hozzánk. Kis parókiája volt, de lakályossá tettük, és jól éreztük magunkat ott. Nyilván szolgálatom velejárói voltak a kisebb botlások, nehézségek, hiányosságok, de ott lettem emberré, ahogy kibúcsúzásomkor megfogalmazta egy kedves idős néni. A kommunista kor körülményei között igyekeztük a maximumot kihozni a presbitériummal, a kántorral, a feleségemmel. Ha kellett, házi istentiszteleteket tartottunk, családokhoz való meghívás útján, irodai bibliaóra helyett, azzal „takarózva”, ami az akkori statútumban szerepelt, hogy – szabadon idézve – a lelkész kérésre házi istentiszteleteket tarthat a családoknál. Emellett a lehetőségek függvényében foglalkoztunk a gyermekekkel is, meg hát az ingatlanaink, környezetünk karbantartásával, közmunkával meszelve templomot, a nyári konyhából átalakított irodát vagy éppen kaszálva a temetőt – ott tanultam meg valamennyire kaszával kaszálni –, gondozva a kertet, a szőlőst. 

– Mit jelentett önnek Bodos, az ott eltöltött évek? 

– Második szolgálati helyem az erdővidéki bodosi egyházközség, ahol harminckét évet és négy hónapot szolgáltam. Itt teljesedett ki a szolgálatom, átéltük a ’89-es fordulatot, bővültek a munkalehetőségek, kivettük a részünket a falu közösségi életéből, sokszor kezdeményezve, máskor közreműködőként. Építettük a gyülekezet lelki épületét, jó kapcsolatot ápoltunk a hívekkel, tanítónőkkel, kihasználva a bővülő lehetőségeket. Feleségem a helyi óvodában tanított, majd 1990 után elvégezte a vallástanári szakot is. Így egymást kiegészítve, egymás munkáját támogatva próbáltuk szolgálni Istent és a gyülekezet tagjait, Istenhez vezetve, szépre, jóra nevelve fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Másrészt igyekeztünk karbantartani, modernizálni, fejleszteni az egyházi épületeket, a templomot, lelkészi lakást, gyülekezeti házat, adminisztrálni a visszakapott mezőgazdasági és erdőterületeket. Jól éreztük magunkat a közösségben, ahol a felmerülő nehézségeket, problémákat is Isten segítségével és a munkatársaink: gondnokok, presbiterek, nőszövetségi tagok, fiatalok bevonásával meg tudtuk oldani. Kibúcsúzásunkkor virágzó, jól működő gyülekezetet adtunk át az utódunknak. 

– Meglátása szerint mit jelent napjainkban lelkésznek lenni?

– Kihívást. Gondolom, minden kornak, korszaknak megvoltak a maga nehézségei, gondjai. A lelkész egy „világidegen” eszmét képvisel, annak a „trombitása”, amely trombita néha ércesen, jól hallhatóan hangzik, máskor recseg vagy éppen elhalkul. Egyszer csillog, máskor belepi a rozsda, összetörik. A lelkész hirdeti Jézus Krisztus tanítását, hogy hajolj le a rászorulókhoz, szeresd embertársaidat, bízz Isten megbocsátó kegyelmében, bízz az örök életben. A világ meg azt mondja, hogy élvezd a mai napot, az anyagiak halmozását, ne törődj mással, csak a magad hasznát, előmenetelét munkáld, taposs le mindenkit, hogy csak te érvényesülj. A hívek elvárják, hogy a szószéki szolgálatot, igehirdetést tükrözze a lelkész és családjának mindennapi élete. Mondják, mondjuk, hogy a lelkészi lakás falai üvegből vannak, tehát a gyülekezet előtt folyik a lelkészi család élete. Elvileg a lelkészi szolgálatnak az alfája és ómegája az igehirdetés, de ezenkívül adminisztráció is van, meg építkezés, a birtokok, az egyházi vagyon gondjainak intézése. És akkor még hol van a saját gyermekek nevelése, gondozása, a társadalmi, közéleti szereplés! Nem könnyű ezeknek a kihívásoknak mind megfelelni, ember legyen a talpán, aki nagy részét az elvárásoknak teljesíteni tudja. Csakis Isten segítségével lehet ezeknek a kihívásoknak eleget tenni. És a gondolatsort lehetne még folytatni sokáig. 

– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– A kérdés időszerű. Nem csak a református egyházban van paphiány, hanem a többi történelmi egyházban is. Az oka? Sokrétű lehet. Egyrészt az előző kérdésben felvetett helyzet, hogy a lelkész élete a gyülekezet szeme előtt zajlik. Hogy ha nem úgy dolgozik vagy nyilvánul meg, ahogy egyesek elvárják, akkor könnyen szembefordulhatnak a hívek, mondván, hogy a papot mi fizetjük, viselkedjen úgy, ahogy esetleg egyes klikkek, csoportok érdeke megkívánja. Lehet, egyesek keveslik a lelkészi fizetést – ámbár nem lehet panaszkodni – más, jobban fizető foglalkozásokhoz képest. Fel lehet hozni a társadalomban eluralkodott világias gondolkodást is, ami azt eredményezi, hogy nem „trendi” Isten dolgaival foglalkozni, az Ő tanítását hirdetni. 

– Nyugdíjasként pár éve Baróton lakik. Mivel tölti az idejét? 

– Olvasással, kertészkedéssel, néhanapján kirándulással, a család tagjainak meglátogatásával, az unoka szeretgetésével. És örvendek, hogy a szolgáló lelkészek időnként igénybe vesznek egy-egy igehirdetési szolgálatra, hogy a lelkészi gyakorlatból ne jöjjek ki teljesen. Meg aztán lelkigondozó is tudok lenni nyugdíjasként, amikor olyan személyekkel kerülök kapcsolatba, akik különböző gondokkal küszködnek. 

– Mit jelent önnek a család?

– Szeretetközösséget, háttértámogatást, imaközösséget, amikor imádkozunk bajba jutott testvéreinkért, vagy a magunk gondját, baját, betegségeit terjesztjük a Gondviselő Isten elé. Erőt, hogy nem vagyok magamra, mert ott van a mindenben hűséges hitvestárs, a szerető gyermekeim és szeretteik, a tágabb család, amelynek a segítségére mindig számíthatunk. 

– Mikor volt a legboldogabb? 

– Életem mind ez idáig nagyobb megpróbáltatások nélkül telt le. Ezért folytonosan hálát adok Mindenható Istenemnek. Ezért boldog lehetek. De ha ki kellene emeljek néhány alkalmat, amikor a „normálisnál” boldogabb voltam, az a házasságkötésünk, az örömteli hír, hogy tizenhárom év házasság után Isten utóddal, és mint később kiderült, utódokkal áldott meg. Az első unokánk megszületése. Szolgálat tekintetében pedig a kibúcsúzó istentisztelet, ünnepély, amikor sűrítve nagyon sok szeretetet kaptam megint a gyülekezettől, és az Isten iránti hála, hogy a hivatalos szolgálatot elvégezhettem.

– Ha újrakezdhetné, megint a lelkészi pályát választaná? 

– Igen. 

– Mi a hitvallása? 

– Egyik kedvenc igém: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4,13). Saját erőmre támaszkodva sokszor elbuktam volna, nem tudtam volna, és ma sem tudnám folytatni életemet, munkámat. 

– Hogyan tovább? 

– Pillanatnyilag egészségi gondjaim vannak, de az áldott orvos erejében bízva, másrészt az orvosi tudományra támaszkodva bízom benne, hogy Isten még napot ad napjaimhoz, hogy élvezhessem családom közösségét, gyönyörködhessek a teremtett világban, amely annak ellenére is szép, hogy a bűnös ember mindent felhasznál annak érdekében, hogy tönkretegye. 

– Köszönjük a beszélgetést.

– Én is köszönöm a felkérést, és azt, hogy elmondhattam gondolataimat. Isten áldása legyen életünkön!