„Istennek más terve volt velem...”
Jakab István egyházi író, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, az udvarfalvi református egyházközség lelkipásztora 1970-ben született a Kolozs megyei Széken. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1988-ban a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban – az akkori 3-as Számú Matematika-Fizika Líceum – érettségizett. Az ő szavaival élve: „...mindig közel állt hozzám a matematika, szerettem a konkrét, egyértelmű dolgokat, ezért matematikatanár szerettem volna lenni, de Istennek más terve volt velem...”. A lelkész-esperes egy év sorkatonaság után nyert felvételt a teológiára. Hatodik éve teljesít Udvarfalván lelkipásztori szolgálatot, ugyanakkor tizenegy éve tölti be a Maros-Mezőségi Református Egyházmegyében az esperesi tisztséget. Felesége vallástanárnő, három gyermekük van, egy kisunokájuk, és örömmel várják a másodikat, aki reménységük szerint szeptember környékén érkezik...
– Tiszteletes úr, hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, mivel „tarisznyázták fel” indulásakor a szülei?
– Nagyon szép gyermekkorom volt, hálásan emlékszem vissza gyermekkorom és ifjúkorom éveire. Szüleim egyetlen gyermeke vagyok, a feltétel nélküli szeretet biztonságában nevelkedtem. Szék tradicionális – vallási és kulturális – közösségi élete mély benyomást tett rám, mely elkísér egész életutamon. A család biztonságot nyújtó támasza, a rokonok egymáshoz való ragaszkodása, a falusi közösséget akkor még nagyon mélyen átszövő összetartozás tudata, az együtt gondolkodás, együtt cselekvés, munkálkodás (például a kaláka) erős, tartós és mély gyökereket adott.
– Miért lett lelkész?
– Amint azt a beszélgetésünk elején említettem, matematikatanárnak készültem. Jó tanuló voltam, jeles eredményekkel. Kisebb koromban sok minden foglalkoztatott, de a számtan állt hozzám a legközelebb. Ebben kétségkívül meghatározó szerepe volt széki matektanáromnak, Sebestyén Árpádnak. Az ő tanácsára és irányításával felvételiztem sikeresen Kolozsvár akkori legszínvonalasabb iskolájába, a nagy múltú Báthory líceumba. A felvételin tízest írtam matematikából, és amikor kiderült, hogy ott is megállom a helyem, nem is volt kérdés, hogy az én pályám a tanári hivatás. Istennek azonban más terve volt velem. A XI. osztály közepe felé, valamikor 1982 februárjában kaptam az elhívást, aminek nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Később örömmel tapasztaltam, hogy sok olyan lelkipásztor szolgatársam van, aki korábban a matematika szerelmese volt.
– Meséljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről
– Első szolgálati helyem Magyarfodorháza és annak két leányegyháza: Ördögkeresztúr és Kisesküllő volt, ahol megtanultam, miképpen lehet és kell becsülni, értékelni a keveset, a kicsit, hogyan lehet megmaradni sok áldozat árán kisebbségi sorsban. Gyermekkoromban egy erős, nagy lélekszámú gyülekezetnek (3000 lélek) és népes faluközösségnek (3500 lakos!) lehettem a tagja. A három kis egyházközség együttesen számlált 140 lelket.
Majd a két évi kolozsvári, nagyvárosi gyülekezeti élet kihívásai és örömei között, a segédlelkészi évek döbbentettek rá arra, hogy melyek az erősségeim és gyengeségeim a lelkészi szolgálatban.
– Miben kellett és hogyan tudott tovább fejlődni?
– Galambodon, ahol húsz évet szolgáltam a családommal, és nagyon sok áldásban volt részünk, a kiteljesedés évei következtek. A kis gyülekezet, mintegy százkilencven lélek, annyira a szívünkhöz nőtt, hogy nagyon nehezen tudtuk elengedni őket. Udvarfalván a lelkészi szolgálat sokszínűsége és az erős lelki közösség biztonsága a legmeghatározóbb.
Az esperesi szolgálatom pedig, melynek lassan a végéhez közeledek, a nagyobb felelősség édes terhét jelenti. Különösen hálás vagyok szolgatársaim támogatásáért, akikkel igazi testvéri közösséget alkotunk.
– Mit jelent Önnek a lelkészi élet, és hogyan foglalná össze az eddigi pályafutását?
– A lelkészi szolgálatom a családommal együtt a mindent jelenti. Úgy gondolom, hogy a lelkipásztori szolgálat a legnagyobb hivatás. Sok szép hivatás van, és mindenik becsülendő és tiszteletre méltó, de a lelkipásztori hivatás a legmagasztosabb, hiszen Isten munkatársaiként az emberek üdvösségét kell szolgálnunk. Hatalmas kiváltság és kimondhatatlanul nagy felelősség. Egy lelkipásztornak talán sohasem lehet itt, e földi életben olyan érzése, megnyugvása, hogy ezt a szolgálatot jól elvégeztem, készen vagyunk. Munkánk soha nincs készen, befejezve. Nekünk viszont folyamatos készenlétben kell lenni. És ott van szívünkben a reménység, hogy egykor majd elhangzik felénk megbízó Urunk hívó szava: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mt 25,23).
– Mit jelent egy lelkész életében az, hogy egyházi író is?
– Csak erős túlzással nevezhetném magam egyházi írónak, ehhez többet kellene publikálnom. Tény azonban, hogy rendszeresen írok az idén megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplő maros-mezőségi Kévében, egyházmegyénk hivatalos lapjában. Egyházkerületi lapunkban, az Üzenetben is jelennek meg időnként írásaim, meg másutt is. Galambodon is volt, Udvarfalván is van rendszeresen megjelenő gyülekezeti újságunk. Egy prédikációs kötetem is kiadásra került, egyházmegyei szinten pedig több prédikációs, illetve áhítatos könyvet kiadtunk. Az írást azért is tartom fontosnak, mert ezzel nemcsak a jelenkor, hanem az utókor számára is megfogalmazzuk üzenetünket.
– Ez a hivatás, az írás hol és miként találkozik a papi munkával?
– A lelkipásztori szolgálatnak mindig is része volt az írás, a lelkipásztor író, olvasó ember, aki gondolatait nemcsak megfogalmazza, hanem le is írja. Úgy gondolom, hogy ez is egy komoly feladatunk nekünk, lelkipásztoroknak, hogy példát mutassunk olvasásban és írásban egyaránt a ma embere számára, aki egyre kevesebbet olvas.
– Mit jelent ma lelkipásztornak lenni Erdélyben?
– Lelkipásztornak lenni a legszebb és egyben a legnehezebb szolgálat, nem csak Erdélyben és nem csak a jelenben. Azt szeretném, hogy a többszörösen is kisebbségi – vallási és nemzetiségi – létünkben ne csak a küzdelmeink legyenek láthatóvá, hanem a szolgálatunknak a szépsége, magasztossága is. Leginkább pedig elhívó és megbízó Urunk, Jézus Krisztus dicsősége.
– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?
– Statisztikák is mutatják, hogy napjainkban nem csak a teológiára jelentkezők száma csökken, hanem egyre kevesebben érdeklődnek a humán szakok iránt. Természetesen nem akarom megkerülni a kérdést, de érdemes ezt a jelenséget összességében látni. Tény azonban, hogy a szekularizáció, az elvilágiasodás jelentős mértékben érezteti hatását Erdélyben is. Most egy ilyen helyzetben, ezzel a jelenséggel kell megküzdenünk, de hitünk szerint, Krisztusunk ígérete alapján, Istennek mindig lesz népe ebben a világban, és ilyenképpen Ő lelkipásztorokról is gondoskodni fog.
– Milyen a mai papsors?
– Folyamatosan változó és mégis állandó. A világ, amiben élünk, folyamatosan változik, ilyenképpen a „papsors” sem kivétel. Másmilyen kihívásokkal néztek szembe eleink a kommunista diktatúra alatt, más sors adatott a változások időszakában, a kilencvenes években, és egészen más időket élünk napjainkban a Covid árnyékában, világháborús veszélyeztetettségben. Ugyanakkor nincs semmi új a nap alatt (Préd. 1,9). Nekünk, embereknek megváltásra, Megváltóra van szükségünk. Ezen nem változtatnak a körülmények, a társadalmi berendezkedés.
A Megváltó közöttünk van, és felkínálja szabadítását a szomjúhozó lelkeknek. A körülmények változóak ugyan, de mivel ugyanabban a világban élünk mi, lelkipásztorok is, lehet, kicsit könnyebb vagy nehezebb a sorsunk, de a küldetésünk semmit sem változott. Nem az a feladatunk, hogy szidjuk a sötétséget, hanem hogy világítsunk.
– Mi hiányzik ma leginkább az egyházból és az egyházi életből?
– Nem könnyű kérdés. Igen, az egyháznak tudni kell vállalni a kritikát, és meg kell tudni fogalmazni az önkritikát is. Tegyük ezt mindig az isteni szó, az Ige egyszerre felkavaró és megnyugtató világosságában: „Úr az, aki felettem ítélkezik.” (1Kor 4,4). Ha egyetlen dolgot kellene megemlítenem, akkor az a lelkesedés lenne, nagyobb lelkesedésre lenne szükségünk, pontosabban, ahogy egyik énekünkben szoktuk énekelni: „lélekből lelkesen”. Szentlelkesebben élni és szolgálni, így lenni jelen a világban.
– Elégedett-e azzal, ahogyan ma összekapcsolódik az egyház és a kultúra?
– Az egyház és a legnemesebb értelemben vett kultúra az idők folyamán mindig is összetartozott valamilyen szinten. A kultúra a latin cultura, a colo, azaz „művelni” igéből származik, ezzel a tevékenységgel az Úr már a Teremtés hajnalán megbízta a teremtés koronáját, az embert. A „cult” szóból szármaszik a kultusz, a vallásos gyakorlat. Tehát az egyház tevékenysége, kultusza nemcsak, hogy kapcsolódik a kultúrához, hanem maga a kultúra, a szó legnemesebb értelmében. Napjainkban sajnos olyan tendencia tapasztalható ezen a területen is, mintha bizonyos társadalmi folyamatok megmételyeznék ezt a kapcsolatot az egyház és a kultúra között. Ilyen téren is komoly tennivalónk, feladatunk van.
– Mit jelent Önnek a család?
– Biztonságot, elfogadást, támogatást, ragaszkodást és nagyon sok örömöt. Nagyon hálás vagyok a családomért: szüleimért, feleségemért, gyermekeinkért és a nagy családért, a gyülekezetért. Általuk lettem azzá, aki vagyok, és az ő segítségükkel lehetek olyanná, akivé Teremtő és Megváltó Uram elgondolt.
– Mikor volt a legboldogabb?
– Hálás és boldog embernek tartom magam. Hitem és tapasztalatom szerint az igazi boldogság nem a pillanatnak az ajándéka – ezért nem is szeretném egy adott időszakhoz kötni –, hanem egy folyamat.
Van, amikor jobban érzi magát az ember, és van olyan, hogy elillan ez az érzés. Fontosnak tartom, hogy ne a kedélyállapotom határozza meg a boldogságomat. Akkor vagyok a legboldogabb, ha a helyemen vagyok, ha jó irányba halad az életem, ha szeretni tudok és szeretve vagyok, ha megbecsülésben részesíthetem környezetemet, és megbecsülést kapok. Mindezek megadattak nekem! Hálás vagyok mindenért.
– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a lelkészi pályát választaná?
– Igen! De rögtön hozzá kell tennem, hogy nem én választottam a lelkészi pályát. Krisztus Urunk szava rám is érvényes: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15,16). Említettem már, hogy tanári pályára készültem, de Isten megszólított és megkérdezett: lennék-e lelkipásztor? És jóllehet akkor még viszonylag keveset tudtam Istenről, egyházról, hivatásról, szolgálatról, igent mondtam. Nem bántam meg soha, egyetlen percig sem, bár nemcsak örömök, hanem nehézségek is voltak a szolgálatomban.
– Hogyan tovább?
– Egyik kedvenc énekemmel, imádságommal szeretnék erre a kérdésre válaszolni:
„Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.
…
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem.”
Isten vezetésével szeretnék tovább haladni a számomra kijelölt úton és boldogan megérkezni a Célba!
– Mi az Ön hitvallása?
– Személyes hitvallásom: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” (Róm 8,28).
Ez a vezérigém, nagyon sok nehéz helyzetben erőt adott, mélységekből kihúzott, terhek hordozásában segített. Isten adott annyi nehézséget a szolgálataim során, hogy el ne bizakodjam, és adott elég örömöt, hogy el ne csüggedjek. Ez az ige mindig segített egyensúlyban, Isten közelségében maradni.
