2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Társulatba zárt színészsors Erdélyben

Puskás László színművész 1987-ben született. Gyergyóremetei, és – bár lassan már tíz éve Csíkban él – annak is akarja tudni magát. Amint azt a Népújságnak elmondta, szereti a családját, a szakmáját, és igen erősen kötődik a Székelyföldhöz, ahhoz a régióhoz, ahol otthon érzi magát. Megtudtuk, hogy pár évvel ezelőtt volt lehetősége úgymond szakmailag továbblépni, azonban „nem feljebb”. Sokat vacillált, de végül muszáj volt a szívére hallgatnia. Döntésének köszönhetően itt maradt Erdélyben, a hideg Csíki-medencében, ahol legalább féléves a fűtési szezon, és a művészetekben tevékenykedőknek nap mint nap kisebb-nagyobb harcokat kell vívniuk. Megjegyzése szerint: ezek a harcok nem keserédesek és nem megvívhatatlanok. Az Erdélyi arcok soron következő részében Puskás László színésszel, a Csíki Játékszín társulata tagjával beszélgettünk. 


– Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra, az iskoláidra és az egyetemi éveidre?

– Sohasem szerettem az oktatásban lubickolni, mindig azt tanultam szívesen, amit szeretek. Kedveltem a jó tanárokat, azokat, akik nem mennyiségi, hanem minőségi munkát végeztek. Akik lélekkel és odaadással tanítottak. Sosem voltam éltanuló, de nem is akartam az lenni. Szerettem jó nagyokat barangolni, csavarogni a bringámmal Remetén és környékén. Az iskola közelében laktunk. Amíg az elemi osztályokat végeztem, társaságban, csapatban voltam. A középiskolát Gyergyószentmiklóson végeztem matek-info szakon a Salamon Ernő gimnáziumban, ahol rövid időre belecsöppentem a suli színjátszó körébe is. Az érettségi után végül az infót folytattam Marosvásárhelyen, a Sapientián. Kemény fél évet töltöttem ott, ahol, ha jól emlékszem, négyféle mateket tanultunk. Na, így lett elegem a reál tantárgyakból. Hazaköltöztem Remetére, és a következő évben öt helyre felvételiztem, ebből kettő Kolozsváron lett volna, és három Vásárhelyen. Ezek között volt a színi, amit mentőövnek vetettem be, ha az előző négy kiesik. És szükség is volt rá. Hála Istennek.

– Mit jelentettek neked a Marosvásárhelyen töltött évek?

– Vásárhely lett a második otthonom. Szerettem az akkori várost, a barátaimat, akiket ott ismertem meg. Sok orvossal kerültem egy bentlakásba, és ott találkoztam a legjobb barátommal is, aki szintén gyergyói. Vásárhely számomra a szabadságot jelentette. A gólyabálok, a Víkenden és a Jazzklubban töltött bulik, az éjszakába nyúló próbák az egyetemen és a reggelig tartó beszélgetések meghatározták az egyetemi éveimet.

– Miért lettél színész?

– Tényleg nem tudom megválaszolni. Mondogatták, hogy ó Laci, te olyan bolond vagy, menj színire, de sosem vettem komolyan ezeket az impulzusokat. Aztán eltelt jó néhány év, és mégis próbálkoztam. De ha a realitást nézzük, nem szerettem szavalni még általános iskolában sem. Mindig kibújtam az ilyen feladatok alól. Jártam énekkarra és furulyakarra is – utóbbiból kitettek, már nem emlékszem, miért –, de nem jutott el az agyamig, hogy olyan is van, hogy művészet. Aztán kellett egy kis kitérő, hogy rájöjjek: a humán tudományok közel állnak hozzám. Igaz, hogy megfoghatatlanok, mármint a reálhoz képest, ahol tudod, hogy 2x5 az 10, de nekem pont az tetszett, hogy valamit el lehet mondani így is, meg úgy is. És mindegyik lehet igaz.

– Mivel indítottak útra a szüleid?

– Egy mondatban nem tudnám megfogalmazni, de sok mindennel felvérteztek. Tanítottak tisztességre, hibáink belátására és becsületre. De ahogy az igazság is mindig középen van, és nagyon sok minden relatív, így magunknak kell megtalálnunk az éltető erőt vagy rugót. Az igazság keresése mindig foglalkoztatott, de ahogy telik az idő, egyre inkább kíváncsibb vagyok a másik oldalra, hogy vajon miért tudja valaki pont az ellenkezőjét gondolni annak, amit én. Nehéz dolgok ezek…

– A család mindenkinek megváltoztatja az életét…

– Nagyon megváltoztatja. Ezt csak akkor tapasztaltam meg igazán, amikor én is szülő lettem. A gyermek őszinte, amíg az értelme ki nem fejlődik. Utána meg sakkjátékos, de még mindig gyermek. Nagyon szeretem a gyermeki lelket, az önfeledten játszó gyermekeket, akik nem azon gondolkodnak, hogy mi is a teendő mára, hanem csak úgy léteznek. Sokszor megkívánom, hogy ne tudjak semmiről, csak úgy jönni-menni, játszani gondtalan. A másik a felelősség irántuk. Ez attól a naptól kezdve automatikusan kialakul, ahogy megfogan a gyermek. Nem kell magyarázni senkinek, hogy viselj gondot a fiadra, lányodra. Egyszer csak ott van. És nem mondhatom, hogy könnyű teher ez a felelősség, de van, amit a sorsra kell bízni, és akkor már könnyebb. Két lányom van, és mindkettő tünemény, persze minden szülőnek a saját gyermeke az, de akire te viselsz gondot, az más. 

– Hogyan látod az erdélyi színészek életét? Milyen a mostani színészsors?

– Minden színház Erdélyben egy kis közösség, saját ízléssel. Még a nagy színházak is kis közösséget alkotnak, mondjuk a tanügyhöz vagy az egészségügyhöz képest. Mondhatnám, hogy belterjes kis körök vannak, amelyek nem tudnak kitörni vagy bekerülni a sodrásba, ha leszámítok egy-két nagyobb színházat. Eltelik egy élet, és a szomszéd városok magyar színészeit csak nevükről ismerem vagy hallomásból, és ez valószínűleg fordítva is így van. Dolgozunk, vívjuk a kis csatáinkat a poros színház és a kísérletező színházak között. Közben kipróbálunk új formákat, amelyek sokszor sikeresek, sokszor kudarcba fulladnak, de hát ilyen ez a szakma. A mindenkori közönség kell eldöntse, hogy neki mi tetszik és mi nem. Az biztos, ha valamiben egységesen hiszünk, akkor hatással tudunk lenni a nézőkre, és elgondolkodtatjuk őket. Azt hiszem, ennyi a lényeg, vagyis: a közös gondolkodás. 

– Szerinted milyen az igazán jó színész?

– Akkor tudom megmondani, ha látom. Nagyon szeretek előadásokat nézni. Ha látok egy jó színészt egy előadásban, akkor egyszerűen csak tudom, hogy jó. De hogy mitől jó, azt csak ő tudja. Van, aki technikákban ügyes, van, aki komikus alkat, van, aki jól énekel, van, aki gyönyörűen beszél. A jó színész megragadja a nézőt, és viszi magával. Nagyon tetszett, amikor a gyergyói Figura alapításakor Bocsárdiék nem végzett színészekre koncentráltak a kezdetekkor, hanem egyéniségeket kerestek, olyanokat, akiknek van véleményük a világról, vagy ha úgy tetszik: van problémájuk a világgal. Azok a színészek, akik csak munkát végeznek és szöveget mondanak, valószínű, hogy még diplomával sem színészek. Muszáj beleraknunk teljes testünk, agyunk, lelkünk egy előadásba, hogy a miénk legyen, hogy ne csak automatára állított anyagmozgatók és beszélő emberek legyünk, hanem történjenek meg velünk a dolgok.

– Ha újrakezdhetnéd, megint ezt a pályát választanád?

– Nem tudom. Ahhoz újra kellene kezdjem. Néha azt mondom, hogy nem, máskor meg azt, hogy naná, mi mást csinálhatnék?

– Mi a különbség az erdélyi és a magyarországi színházi élet között?

– Erre sincs konkrét válaszom. Valószínű, hogy itthon kicsit belterjesebb, kisebb amplitúdóval mozognak a színházak, tekintettel arra, hogy sok az önkormányzati és az egészen pici színház is. Magyarországon meg úgy látom, hogy van a vidék és a főváros. Elképzelhető, hogy vidéken épp olyan gondokkal küzdhetnek, mint például nálunk egy kisebb magyar színházban. Nálunk az a jó, hogy direkt módon annyira nem határozza meg a színházakat a politika, mint Magyarországon. Nem hiszek az érdekek mentén szőtt színházban.

– Mi a hitvallásod?

– Hitvallásom? Nem is tudom, van-e ilyen, de megpróbálom megfogalmazni. Tenni a dolgomat, amit nem csak úgy légből kapok, hanem ezt mindenki meg kell hogy érezze. Egyszer azt mondta nekem a remetei polgármester: mindegy, mit csinálsz az életben, csak csináld jól! Légy mérnök vagy utcaseprő, de végezd jól a dolgod. Valami ilyesmi lenne az én hitvallásom is, hogy amennyire tudok, helytállok a családban, szakmában és a civil életben. Aztán a bíráink, nézőink, rokonaink eldöntik, hogy komolyan kell-e venniük vagy sem. 

– Hogyan tovább?

– Szeretném végezni a dolgom erőm és tehetségem szerint. Szeretnék békében alkotni, dolgozni, anélkül hogy olyan szörnyűségekre kellene gondolnom, mint például ami most folyik a világban. Ha nem tudok nélkülük élni, akkor muszáj felhasználnom azt a munkámban is. Az, aki kizárja a világ történéseit, vagy nagyon bölcs, vagy nagyon buta. Valahol középen akarok lenni, el sem zárkózni, de egyfajta nyugalmat találni ebben az információáradatban és a szélsőségessé torzuló világban. És semmiképp sem szabad elfelejteni azt, hogy vannak még értékeink, amelyekre most kell vigyáznunk, és nem holnap. 

– Köszönjük a beszélgetést. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató