2019. december 14., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

– Beszélgetés Boros Judit budapesti művészettörténésszel, marosvásárhelyi kiállítás kurátorával –

A fenti címet viselő kiállítás október 25-én nyílt meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota II. emeleti galériáiban. Az ünnepélyes megnyitón számos érdeklődő tisztelte meg jelenlétével a Maros Megyei Múzeum művészeti eseményét, amelyhez a helyi szervezők mellett a németországi ifj. Böhm József műgyűjtő kollekciója, valamint a nagybányai, kolozsvári, brassói szépművészeti múzeumok festményeiből kölcsönzött művek szolgáltatták az alapot. A tárlatot azóta is sokan látogatják, és a 2020. április 19-i zárásig még biztos számos művészetkedvelő felkeresi. A kiállítás kurátorával, Boros Judittal rögtön a megnyitót követően beszélgettünk a rendezvényről.

Boros Judit a tárlatnyitón


 – Ez a marosvásárhelyi kiállítás egy kevéssé feltárt időszakot vetít elénk, legalábbis ilyen összefüggésben ritkán került szóba Erdély festészete. A tárlat kurátora, a témában jártas művészettörténész is így gondolja?

 – Igen, mindenképpen azt gondolom, hangsúlyozva, hogy Nagybánya híre, súlya egy kicsit elnyomja az egészet. A nagybányai jelenséget sokan és alaposan tanulmányozták, szakszerűen elemezték, és köztudott, hogy az igazi fénykora az első világháború előtti időszakra tehető, de természetesen az is jelentős, ami utána következett. A két világháború közötti években viszont Nagybánya százalékosan elfoglalt aránya az erdélyi művészet egészében biztosan csökkent. Ez nem mindig derül ki a művészettörténeti leírásokból. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy a többi központ, elsősorban Kolozsvár és Marosvásárhely, de Brassó, Nagyszeben és Temesvár is például Podlipny Gyulával, Nagyvárad Tibor Ernővel, vagy akár Szatmár Popp Auréllal mélyebben, átfogóbban bekerüljön a köztudatba. Erdély művészete tágabb értelemben, de itt, ezen a kiállításon is nagyon sokszólamú szimfóniát szólaltat meg. Ez egy multikulturális terület, amelynek az összhangzata a legérdekesebb.

 – Lehet, hogy mindenik nemzet, nemzetiség művészettörténészei a saját nemzeti művészetük szempontjából kutatták ezt a területet, így együtt számíthat újdonságnak a most választott téma.

 – Jól gondolja. A művészettörténet valóban vertikálisan szeret kutatni. Elindulunk valahonnan, időben, kronológiailag egy szálon haladunk, és eljutunk valameddig, sokkal kevésbé gyakori az, hogy horizontálisan, több szálon, egy bizonyos rendszerben egyszerre próbáljuk átfogni és megérteni a jelenségeket. Pedig ez nagyon fontos lenne. Az irodalomban ezt könnyebb megtenni, de a képzőművészet esetében problematikus, mert rengeteg mű ábrázol valamit, és mindegyre beleesünk abba a hibába, hogy az ábrázolt dologra koncentrálunk, vagy a tárgyra, amit ábrázol, és nem arra, hogy ez a képzőművészeti alkotás is a teljes művészeti hagyomány része, ugyanis felhasználja mindazt, amit addig a művészek létrehoztak. Ez az erdélyi művészet esetében is nagyon jól látszik. Konkretizálhatok is ilyen szempontból. Fülöp Antal Andor például a kolozsvári iskola tagja, a transzilván festészet egyik jeles képviselője. Amikor belemélyedünk a művészetébe, látjuk, hogy az olasz quattrocentóhoz kötődik, de arról valójában ritkán beszélünk, hogy az erdélyi művészet kötődik az olasz quattrocentóhoz. Miközben ugyanaz az erdélyi művészet kötődik az osztrák expresszionizmushoz, Oscar Kokoschka művészetéhez, vagy ugyanaz az erdélyi művészet kapcsolódik a cézanne-i hagyományhoz vagy a konstruktivista hagyományhoz vagy akár az új tárgyilagosság, a Neue Sachlichkeit hagyományához. Németországban ez főleg a portréfestészetben nyilvánult meg. Tehát azt kell látnunk, hogy ez a sokféle dolog, hatás nemcsak keveredik, hanem organikusan épül fel egy új valamivé. És ez lesz az erdélyi festészet a két világháború között.

Ziffer Sándor: Kertben


 – Megkockáztatható a kijelentés, hogy itt, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában most egy olyan anyag került közönség elé, amit így együtt eddig még soha senki nem látott?

 – Én biztos nem találkoztam ilyen anyaggal, pedig dolgoztam a sepsiszentgyörgyi múzeumban a ’70-es években, és az ottani gazdag anyagot alaposan ismertem. Ott nagyobb súllyal vannak jelen annak a környéknek az alkotói, a székely művészek. Szóval így egyben én sem láttam az összegyűjtött közel másfél száz képet, és nagyon nagy élmény volt megpróbálni megtalálni a csomópontokat, ahol ezek a művészek, művészetek összetalálkoznak, majd mennek tovább, és megint találkoznak valahol, részben követve a művészek életművét, részben az együttesen létrehozott anyagokat. Nyilván sokat olvastam erről előzetesen, de a valóságban lenyűgözőbb a művek ilyen gazdag találkozása.

 – Érdekes észlelni, hogy belépve az egyik terembe, az ember figyelmét megragadja három egymás melletti kép, és fel sem merül benne, hogy azok nem ugyanannak a festőnek az alkotásai. Aztán ha megnézi a címkét, kiderül, hogy az egyik magyar, a másik román, a harmadik pedig egy szász alkotó műve.

 – Igen, szándékosan raktam így össze. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez így megjelenjen. Lehet beszélni nemzeti művészetről, a művészet nemzeti vonatkozásairól, aspektusairól, de az sokkal inkább egy szociológiai szempont, mint mondjuk a művészetelméleti, esztétikai megközelítés. Tényleg, mint mondta, ha nincs a képek alatt a címke, nem biztos, hogy meg lehet különböztetni, melyik magyar, melyik román, melyik szász, melyik zsidó művész munkája. Ez nem döntő tényező.

 – Mi, magyarok itt Közép-Erdélyben nyilván a saját festőinket ismerjük jobban, némiképp a románokat is, a szász festészet viszont valamiképpen fehér folt számunkra.

 – Én is azt hiszem, hogy ezen a téren a legnagyobbak a feladatok és a tartozásaink, a szász festészetet is meg kell ismerni erdélyi szinten, és be kell vonni ebbe az egész erdélyi vonalú diskurzusba, mert tényleg jelen voltak itt a szász festők. Részt vettek kiállításokon, de tény, hogy valamennyire külön működtek. Kevésbé kapcsolódtak be a többiek által létrehozott kiállításokba, például a Barabás Miklós Céh által szervezett rendezvényekbe, inkább a saját szervezeteik eseményein vettek részt, de ezzel együtt az, amit ők alkottak, ugyanolyan szerves része az erdélyi művészetnek, mint a többiek művei. 

Hans Mattis Teutsch: Kompozíció


 – Mi ennek a kiállításnak a lényege? Hogyan határozhatók meg a sajátosságai a nagyközönség számára?

 – Én azt mondanám, hogy a húszas évek az identitáskeresés időszaka. A húszas évek bonyolult periódus. A magyarság számára tragédiát jelentett a trianoni békekötés, a románok számára győzelem volt. Ez a kettősség együtt jelentkezett a térségben, és mindkét etnikumnak és életérzésének léteznie kellett. El kellett fogadniuk egymást, az embereknek meg kellett tanulniuk kezelni a helyzetet. Nehéz volt. Úgy látom, hogy a húszas években a festészetben is érződik egy bizonyos megtorpanás Erdélyben. Nem olyan bátor, nem olyan merész, mint a harmincas években, ami egyébként nem volt egy dicső korszak, mert a gazdasági válság miatt a festők akkoriban majdhogynem éheztek. Nagyon megcsappant a mecenatúra, nagyon nehezen tudtak megélni, de művészeti szempontból valahogy mégis rátaláltak erre az erős hangra, amely egyszerre szerkezetes és mégis színes, egy kicsi expresszionista hatás is érződik a színkezelésben és egy kicsi kubizmus a formakezelésben, de nem egészen ilyen és nem egészen olyan. Sajátos szintézis, de nagyon jó. Ami korábban kialakult, elkezdődött, az tovább fejlődött ebben az időszakban. Persze Nagybányán folytatódik például Ziffer Sándor festészete, amely avantgárd gyökerű, de ekkor már nem igazán avantgárd, Thorma János mellett viszont igen erőteljes Nagybányán. És mellette kialakul egy fiatalabb látókör. Tehát ha a húszas évek az identitáskeresés időszaka, a harmincasok annak megtalálását hozták el. Úgy is mondható, hogy a festészet magára talált. Mattis Teutsch másképp dolgozik a harmincas években, mint a tízes, húszas években, de az is konstruktív korszaka. Aztán a negyvenes évek megint egy programatikus időszakká válik, akkor jön a második világháború, a bécsi döntés, újra magyar világ, majd minden egyéb bonyodalom.

 – Ennek a kiállításnak egy magánkollekció, a Böhm-gyűjtemény az alapja. Katalógus készül róla, az abba szánt tanulmányokból kiderül, hogy Erdélyben az első világháború után nem túl látványosan, de hallat magáról a műgyűjtés is, bátortalanul, de észlelhetően kezd lábra kapni a műpártolás. A második világháborút követő rendszerváltás után az állami vásárlások nyomán kibővültek a múzeumi, képtári kollekciók. A mostani tárlat anyagát több ilyen gyűjteményből, a kolozsvári, nagybányai, brassói és marosvásárhelyi kollekciókból válogatva egészítették ki. 

 – Nyilván a korábbi időszakokban is gyűjtöttek képeket, az arisztokráciának voltak képtárai Erdélyben, de a polgári műgyűjtés a két világháború között kezdődött. Aztán utóbb a múzeumoknak folyamatosan bővült a képállománya, van miből válogatni. Minden képet, ami összegyűlt erre a mostani alkalomra, nem is tudtunk kiállítani.

 – A megnyitón ön felvetett egy érdekes kérdést: a központ és a periféria, a provincia problémáját. Ehhez kapcsolódva mondom, hogy érdeklődéssel figyeljük mi is itt, miképpen nő az érdeklődés bizonyos erdélyi festők, életművek iránt a budapesti aukciókon. Átértékelődik a periféria?

 – Igen, mindenképpen. A periféria kifejezést használtam, de annak nincs negatív konnotációja. A lényeg, hogy a periféria nagyon sokféle hatást szív magába, amiből egy szintézis keletkezik. A nagy központokban erős stílusirányzatok léteznek egymás mellett, azokból, például a franciákból, japánokból van, ami átkerül Kolozsvárra, Szebenbe, Erdélybe akárhova, és az sok egyébbel keveredik. Ebből alakul ki a periféria sajátossága. Beszélhetünk akár erdélyi, transzilván stílusról is. Ez jelentős érték, az utóbbi időben egyre nagyobb figyelem fordul feléje. Ami az aukciókat illeti, azoknak gazdasági vetületeik vannak. A kilencvenes évek elején a nagybányai festőiskola nagyon jól ment az aukciókon, most olcsóbbak a képek. Ami jól megy, az avantgárd jellegű művészet, Pittner Olivér például. Ziffer, Perlrott Csaba is. Ezek divatok szerint változnak, azt kell mondanom, teljesen furcsa árviszonyok alakulnak ki. De ez a folyamat mindenképpen hozzájárul az ismertséghez. Kiemelkednek nevek, aztán megint elfelejtődnek, háttérbe szorulnak. Nagy István, aki az utóbbi időben vált nagyon felkapottá, marad. Ő igazi érték.

 – Önnek is, mint minden művészettörténésznek, van kedvenc kutatási területe. Tudjuk, hogy Munkácsy, tudjuk, hogy Nagybánya. Ezen a vásárhelyi kiállítási anyagon dolgozva, felfigyelt valami olyanra, ami különösebben megragadta a figyelmét?

 – A kolozsvári iskola, a kolozsvári festők. Nagyjából ismertem őket, de most ők adtak fontos élményt számomra. És persze a szász festészetet jobban meg szeretném ismerni. Ugyanakkor Ferenczy Károlyról szeretnék egy rendes monográfiát írni, csak sajnos mindig mást csinálok. A marosvásárhelyi képtár Bernády-gyűjteményében most újra örömmel láthattam viszont Ferenczy két nagyszerű festményét, amiket ki is állítottunk. Hátha ez is ösztönzést ad a további munkámra.

Aurel Ciupe: Ketten