Erdély eltűnt nemzete

Amint arról korábban is említést tettünk, a Studium-Prospero Alapítvány által szervezett,

immár szép hagyományokkal rendelkező Olvass fel Marosvásárhelyért!/Citeşte-le târgumureşenilor! című, 24 órán át tartó felolvasómaratonok a múlt év során számos rendezvénnyel bővültek, és – a magyar és román kultúra naptári napjai közötti időszakban – a kultúra hetévé váltak. A marosvásárhelyi, két nyelven zajló eseménysorozat a város és Erdély számos nemzetiségének állít emléket, január 16-án az alapítvány Forradalom utcai kulturális központjában Az erdélyi szászok múltjáról és jelenéről címmel László Lóránt történész tartott érdekes és pergő ritmusú előadást. 

Amint azt az értekezés kezdetén megtudtuk, az előadó apai felmenői révén erdélyi magyar, anyai ágon pedig erdélyi szász származású, így előadását számos érdekes családi történettel gazdagította és ezek által (is) sikeresen árnyalta a szászokról oly gyakran festett csak éjfekete vagy csak hófehér képet. Ismét kiderült, hogy őket is számos csapás érte, ők is gyakran sodródtak a történelem viharaiban, ők is hoztak rossz döntéseket, és gyakran ők sem tudták, ki mellé kellene állniuk, mígnem csaknem mindannyian – önszántukból és nem önszántukból – elhagyták Erdély földjét. 

– A 18. században már nagyon erős a szászok, az önmagukat erdélyinek tudó németek nemzettudata, ez a nemzettudat megelőzi a magyarokét, nem beszélve a románokról – mondta értekezése kezdetén László Lóránt, aki az olyan közismert tematikák helyett, mint például a szász építészet inkább a szászok életében jelentkező történelmi fordulópontokat, a magyarokkal, a románokkal, majd a második világháború idején a zsidókkal való kapcsolatokat elemezte, és gyakran az oral historyra hagyatkozott. 

– II. József halála hozta össze először a magyarokat és a szászokat. Egyikük sem szerette a reformjait, azt, hogy megszüntette a kiváltságokat, és megyésítésbe kezdett. Ez utóbbit halálakor eltörölték, de ezután a szász városokba már betelepedhettek más nemzetiségűek is. Persze a szászok ezt mindig igyekeztek elkerülni. A 19. század másik momentuma a szász autonómiát érő egyre több támadás volt, de az erre adott válaszaik mindig előrevitték társadalmukat. A magyar nyelv hivatalossá tétele ellen például felléptek, de azért, mert egy, akkor már több száz éves szerződés, a három nemzet szerződésének megsértését vélték felfedezni benne. Az erdélyi szászok önkormányzati és közigazgatási szerve az 1486-tól 1876-ig létező (1937-ig pedig alapítványként működő) Universitas Saxonum, a Sächische Nationsuniversität, avagy univerzitás, amelynek vezetője, a szászok grófja egyúttal a nagyszebeni királybíró volt – utóbbit a szebeni 12 tagú tanács tagjaiból választották meg. Nem volt valódi grófi rangja, de ő volt a szászok politikai vezetője. A másik vezető szervük az evangélikus egyház volt a Berethalomban székelő püspökkel. Az univerzitás mindig az elért jogait védte – soha nem kértek pluszjogokat, de mindig a meglévők tiszteletben tartására szólítottak fel. 1836-ban Brassóban a szászok megalapították az első hitelintézetet. Ez volt az első bank a magyar korona országaiban, amelynek alapítását a nagyszebeni intézet létrehozása követte. Ezek lesznek azok a pénzintézetek, amelyek az univerzitás mellett nagyon célirányosan támogatják majd a szász mezőgazdaságot, földhiteleket, ipart, iskolákat, intézményeket. Az univerzitás egy hihetetlenül gazdag szervezet volt, hatalmas birtokokkal, földterületekkel, erdőkkel. 

A szászság történetének sarkalatos pontja az 1848-as szabadságharc és a magyarokkal való viszony. Stephan Ludwig Roth evangélikus lelkész, politikai vezető először a magyarok ügye mellé állt, elfogadta Erdély és Magyarország unióját, mert azt remélte, hogy a szabadságjogokat minden állampolgárra kiterjesztik, de nem így történt. A szászok kivártak, de nem volt akivel beszélgessenek – végül ezért álltak a románok mellé, illetve azért, mert a törvényes rend mellett tették le a voksukat (valamint megvan a német kötődés is ebben a történetben). Ugyanakkor az abszolutizmus korában ugyanazt kapták, mint a románok. Újra feloszlatják az univerzitást, megyésítenek és a hivatalokba „ejtőernyősök” jönnek, akárcsak Erdély más vidékeire. De 1861-ben, az októberi diplomával újra visszaáll a szász autonómia, ami az 1870-es évekig tart, amikor az állam ismét megyésítésbe kezd. Nagyon odafigyeltek arra, hogy a szászságot szépen megosszák: a rendelet következtében 12 megyében oszlik el a szászság, és sehol nem kerülnek már többségbe – ez nem volt szép gesztus. A szászok 1867-ben éppen emiatt helyezték át Nagyszebenbe a püspökséget és hozták létre a Szász Néppártot, ami nagyon sok esetben megosztott volt abban a kérdésben, hogy a szászok támogassák-e a magyarokat, vagy a románokhoz hasonlóan teljesen ellenzékbe vonuljanak. 

Mi jelenleg elsősorban a demográfiai történetük miatt figyelünk a szászokra, hiszen egy évszázad alatt egy egész nemzet eltűnt Erdélyből, és úgy tűnik, hogy a magyarság is ezen az úton halad. 1910-ben Erdélyben négy olyan települést je-gyeztek, amelyben a szászok aránya 90% fölött volt. A szászság a fénykorát a középkor végén érte el, falvaik a török betörésekkel kezdtek elnéptelenedni. Egy-egy török vagy török–román betörés nyomán az adójegyzékből ma is láthatjuk, hogy miképpen változott meg egy falu etnikai összetétele. A 16-17. században azok a települések, amelyekben nagy arányban élnek szászok, de a Királyföldön kívül vannak, elkezdenek beolvadni – ez a folyamat a 18. században a peremvidékekkel tovább erősödik, e vidékeken a 19. században gyakorlatilag alig van már szász. Érdekes, hogy azokban a falvakban volt a legnagyobb a szászok aránya, amelyek kívül estek a Királyföldön. Utóbbi területe Mátyás király után már nem növekszik – éppen emiatt a 16. században a háromgyerekes szász család már nagycsaládot jelentett. Ennek magyarázata az, hogy amikor valaki kiszállt a szászságból, és magyar nemességet kapott, a Királyföld peremén lévő birtokaira szász telepeseket vitt – ők ugyan jobbágyokká váltak, de rövid idő alatt kivásárolták magukat és szabadparasztokká lettek, mert olyan anyagi hátteret hoztak magukkal. A szászság 1941-ben érte el legnagyobb létszámát, körülbelül 300.000 szász élt ekkor Erdélyben. Több olyan város van, ahol ekkor még relatív többségben voltak: Segesvár, Medgyes, Nagyszeben. 

A további, immár huszadik század eleji magyar–szász viszonyra jellemző, hogy amikor Apponyiék meghozzák a lehetetlen oktatási törvényeiket, akkor Ferenc József – aki soha nem avatkozott bele a magyar kormányzati politikába – leszólt, hogy a szászoknak meg kell maradniuk. Emiatt azokat az Apponyi-féle törvényeket, amelyek teljesen ellehetetlenítették az akkori kisebbségi oktatásügyet, a szászoknál nem kérték annyira számon, mint a románok esetében. A következő egymásra találási rövid pillanat 1916, amikor a román betörés következtében Erdélyből menekülni kell. Megszervezik a kimenekítést, és az innen kimenekülő szászokat Magyarországon befogadják, vendégül látják és segítik – a magyar vendégszeretetet később a budapesti parlamentben köszönik majd meg. Ami az 1918-as helyzetet illeti, a szászság – hosszas viták után 1919. január 8-án – úgy dönt, hogy elfogadja azt, amit Gyulafehérváron megszavaztak. Soha nem tudták lenyelni, hogy a magyar állam belenyúlt a 750 éves autonómiájukba. Végül a gyulafehérvári, egyesülést kimondó aktust követően vannak rákényszerülve arra, hogy színt valljanak. Ekkor folyamatos konzultáció ment a magyarokkal és a románokkal is, és az a legdurvább, hogy a magyar állam nem tett különösebben fontos lépé-seket irányukba, míg a románok igen: azt, hogy a decemberi nyilatkozatban széles körű autonómiát ígérnek a kisebbségeknek, a szászok egy része készpénznek veszi. Kiváló vezetőik voltak, akik meghatározták a szászság további politikáját, de a hatalmas pofoncsapás számukra is ugyanúgy bekövetkezik. 1920, 1921 és 1923 – a földtörvények időszaka, amikor a magyarokhoz hasonlóan őket is megfosztják a földjeiktől, az univerzitás elveszíti a birtokait, vagyonát. Szerencséjükre már a magyar korszaktól kezdve különböző, az univerzitást pótló szervezetek és egyletek alakultak (nagyon fontos volt számukra például a turizmus, a legtöbb dél-kárpáti menedékházat a szász turistaegylet működtette), és ez megerősödik a két világháború között, amikor éppen ezen egyleteknek köszönhetően a szász ipar és a szociális intézmények továbbra is működni tudnak. Az 1920-as években a magyarokkal ismét együttműködnek, ekkor jön létre Kolozsváron a felekezetközi tanács, amelynek célja, hogy a román állammal szemben egységesen lépjenek fel. 

A szászok 20. századi történetének egyik legfontosabb pillanata Hitler hatalomra jutása volt. A német birodalom hihetetlen nyomást gyakorol a román államra ez ügyben, és minden ottani szervezetet megpróbálnak a szászok között is megalapítani. Létrejönnek a harcos szellemű cserkészszövetségek, rengeteg pénz áramlik be a szászokhoz és a bánáti svábokhoz, akik kedvezményesen utazhattak a német birodalomban. A második világháború kitörése súlyos pont a szászok történetében: első alkalommal élnek két különböző országban, többségük Dél-Erdélyben reked – 240.000 szász él itt, de nagyon hamar kikéri őket a birodalom, és a Waffen SS tagjaivá teszi őket, akár akarják, akár nem. Az Erdélyből kikerülő Waffen SS tagjai vagy az orosz fronton voltak, vagy esetenként lágerfelügyeletekkel foglalkoztak, nem a borozgatós, francia nyugodt helyek jutottak nekik. Két nagybátyám is náluk szolgált. A birodalom további követelésére az összes erdélyi szásznak el kellett készíteni a családfáját, amely által bizonyítania kellett, hogy nincsen zsidó a családban, tehát tagja lehet különböző szervezeteknek. Az összeomlás augusztus 23-án érkezett, amikor a románok átálltak. Volt olyan német származású, ám a román hadseregben szolgáló nagybácsim is, aki ezt a pillanatot ünnepelte. 1944 szeptemberében kiadták a rendeletet, miszerint a Wehrmacht parancsára az észak-erdélyi szászságnak mennie kell. E szászság ekkor veszíti el 90%-át. Egészen Ausztriáig mennek, egy kisebb, szerencsés részük eljut a birodalmi Németországba. Egyik családi történetünk része az, amikor a Csehországba menekült erdélyi szászok a szovjet területcsere miatt haza kell jöjjenek. Volt, amikor hetekig gyalog, nagyon rossz körülmények, bombázások közepette vándoroltak vissza Erdélybe. A háború mérlege a szászok szemszögéből: körülbelül 90.000 személy hal meg, kerül végleges fogságba vagy menekül Nyugatra. A szászok egyharmada ekkor tűnik el Erdélyből. 1948-ban pedig eljön az a pillanat, amikor mindent, amit a szászok évszázadokon keresztül építettek és elértek, a kommunista állam lefejez. Senki nem állt ki mellettük, amikor az erdélyi németséget a világháború miatt kollektív bűnösnek nyilvánították, és ez a státuszuk a mai napig is érvényben van! Mi például ezért nem kaptunk vissza az államtól egy szászrégeni házat. A dél-erdélyi szászok nem tudtak elmenekülni, közülük körülbelül 30.000-et, 17 és 45 év közötti férfiakat, 18 és 35 év közötti nőket 1941 őszétől Oroszországba deportáltak. Jogfosztottak lettek, a visszatértek pedig beköltöztetett románokat találtak a házaikban. Igaz, 1955-ben és 1956-ban a kisebb szász településekre visszatérők visszakapták otthonaikat. Az ötvenes években lehetőség nyílt a családegyesítésekre, és az erdélyi szászok elkezdenek külföldre távozni. 1961-ben figyel fel arra a Securitate, hogy ez jó bizniszlehetőség. Az első család 30.000 márkáért távozott, 1969-től egységesen 8000 márkáért árulták a szászokat, akik a távozásért cserébe a vagyonukat a román államra kellett hagyják, és fizetniük kellett az állampolgárság visszaadásáért is. 1990-ben Erdélyben még körülbelül 95.000 szász élt, közülük 1992-ig 75.000-en kivándoroltak. Ezek azok, akiknek megmaradott a házuk, és a szebeni repülőjáratok tele vannak velük. ,,Nekem is megvan még a románom” – terjedt el közöttük a mondás, mert a legtöbbjük házában román család él, amely (mintegy bérleti díj fejében) a szászoknak köteles szobát és ellátást biztosítani itt-tartózkodásuk alatt. 

Ma az Erdélyben élő szászok aránya szimbolikus, a számuk 13.000 alatt van, a svábokról itt nem beszélek. Több ezer olyanról is tudunk, aki nem szász, de románként, cigányként németnek mondja magát érdekből vagy az evangélikus egyház segítségéért. Nagyon kemény akkulturáció is zajlik, a szászok beépülnek a többségi nemzetbe, a német iskolákban az arány 98 a kettőhöz, a német hagyományok felfedezése mégis a reneszánszát éli. Mai napig megmaradt a szászok egyházszervezete, vannak lelkészeik, van tudományos szervezetük, mindmáig kiadnak folyóiratot. Minden évben van egy nagy országos szász találkozó (mindig máshol), de nagy tragédiájuk, hogy fiataloknak találkozni egymással szinte lehetetlen, emiatt nincs már szász házasság, ez egy teljesen leépülő folyamat. Külföldön – az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztriában, Németországban – is jól működő egyesületeik vannak, utóbbiban kutatóintézetet is működtetnek szász alkalmazottakkal. Az összetartásukban nagy szerepet játszik, hogy nagyon sok erdélyi szász település lakói (mint például a zágoriak) odakint egy helyen telepedtek le, ők épp Stuttgart környékén – hallottuk az előadótól az igen érdekes és személyes hangvételű, számos családi történetben és könyvajánlóban gazdag, ugyanakkor pártatlan esten, amely a közönség kérdéseivel és az azokra adott válaszokkal, beszélgetéssel ért véget.