Erdély, az igazi Tündérország

„Kérem az én Istenemet hívő, igaz hittel, hogy áldja meg maradékaimat…”

Demján László műemlékvédő szakmérnök Marosvásárhelyen született. Szülei, székely vérvonallal, a Felső-Nyárád, illetve az Aranyosszék részeiről valók. Az első közösségi kapcsolata a Jókai és Sörház utcák sarki óvodája volt, és ezt követte a volt református gimnázium. Később a temesvári Műszaki Egyetem építészeti karán fejezte be az építészet architektúrának nevezett, Erdélyben még műépítészetnek feltüntetett szakát. Ezután a csíkszeredai megyei tervezőkhöz került, majd letöltve a kötelező próbaidős éveket, hazajött a Maros megyei tervezőintézethez, és itt fertőződött meg az Erdély és Vásárhely épített történelmét jelentő műemlékeink szeretetével. 

– Mit kell tudni Demján Lászlóról?

– Székely-Marosvásárhely szülötte vagyok. Úgy, mint egy átlag városi kisgyermek a második nagy háború utáni lecsendesedett világban, az akkor még érthető munkás-paraszt összefogásból fakadó szép és nyugodt életet éltük. Minden és mindenki robotolta a családok jövőképét biztosító pártéra boldog, békés napjait. Hát ilyen világból indultam az élet rejtélyeit bejárni. Egyébként mindkét szülőm felmenői ágán fél lábbal székely vérvonallal, a Felső-Nyárád, illetve az Aranyosszék részeiről valók. A Jókai és Sörház utcák sarki óvodája volt az igazi első közösségi kapcsolatom tere, majd a volt református gimnázium. Otthonias szóhasználatban a kollégiumban kezdtem a betűvetést és fejeztem is be, egy, még akkor be nem érett érettségi fokon. Később a temesvári Műszaki Egyetem építészeti karán fejeztem be az építészet architektúrának nevezett, Erdélyben még műépítészetnek feltüntetett szakát. A nagybetűs és önálló munkáséletben szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a csíkszeredai megyei tervezőkhöz kerültem, majd letöltve a kötelező próbaidős éveket, hazajöttem a megyei tervezőintézethez. Itt fertőződtem meg igaziból az Erdély és városunk épített történelmét jelentő műemlékeink szeretetével, tanultam meg elhivatottan harcolni a fennmaradásukat biztosító értékeink megvédéséért. Közvetlen kollégák lettünk Bíró Gábor és Keresztes Gyula nagyszerű építészekkel. Innen kerültem tovább a megyei múzeumnál akkor megalakult állami örökségvédelem – patrimoniu – csoporthoz mint az épített örökség felleltározásával és állagai felmérésével megbízott építész. Az elején több előadói konferencián vehettem részt. Hát így indult a szakmai utam.

– Mikor és miért ment el Vásárhelyről?

– A véres kommunizmus legvadabb időszakában mint párton kívüli és a mi transzilván kultúránkkal velőig megfertőzött szakembernek naponta szűkült a kutatói és gyakorlati munkaterületen. Ennél a központi megfigyelés alatt álló múzeumi csoportnál csak ketten voltunk magyarok, a festőművész Szabó Zoltán-Judóka és jómagam. Természetesen nem néztek kimondottan jó szemmel, lett is belőle koholt vádakkal megbélyegzett és egy hónapra szocialista munkanélkülivé vált ellenség belőlünk. Ekkorra már kétgyermekes családfőként panaszra mentem, mentünk a megyei első titkár elvtárshoz. Egyetemi csoporttársam és szobatársam apósa volt az illetékes legfőbb megyei vezér, ha nem is könnyen, de elsimították az ügyet, a vérszemet kapó direktorunkat pártszankcióval leépítették és áthelyeztek Besztercére. Hiába állítottam össze megyénk és városunk megújított védettségi épület- és területi listáját, lassan szorult a hurok. Közben szüleim már átköltöztek az anyaországba, így elhatároztuk az áttelepülésünket, ami nem ment könnyen. A múzeumból végleg menesztve eléldegéltünk, én mint esztergályos, karbantartó, majd műanyagfröccsöntő, végül kirakatrendező a Higiénia szövetkezetnél. Közben megszületett a harmadik fiunk is, amikor végre megkaptuk a költözésünkhöz szükséges utolsó hivatalos írást. Az összecsomagolt családunkat a volt patrimóniumos kollégáim leltározták végig. Mindez még a virágzó diktátori korszakban történt. 

– Szakmáját figyelembe véve, miként tudott érvényesülni Budapesten?

– Abban az időben nagy becsben tartották az erdélyieket. Szinte minden munkahelyen megtalálható volt a hivatalosan vagy a zöldhatáron átvergődött erdélyi szakember, próbálkozó és vállalkozó kedvű egyén. Kellett családi ismerős és a már korábban átköltözött testvérbátyám bevonása is a dolgok menetének rendezésébe. Volt egy kis előnyünk, hogy első körben nem a fővárosban telepedtünk le. Budavári munkahelyemen Áprily Lajos unokája, Jékely Zsolt főigazgató úr vezetett végig, és mutatott be az akkori magyarországi műemlékvédő szakemberek krémjének. Első körben az ország szélső régióinak műemlékfelügyeletét vállaltam el, egy megbeszélt rotáció szerint végigszolgáltam az egész ország területét. Így megismerhettem a csonka Magyarország szinte minden zugát. Idővel az állami, külön elkülönített forrásból felújítandó és kiemelt épületek helyreállítására megalakult Műemlékek Állami Gondnokságának munkatársa lettem, innen mentem nyugdíjba. Folyamatosan részt vettem a nemzetözivé kinőtt Tusnádi Műemléki Konferenciákon, az ICOMOS tagja lettem, rendszeres erdélyi felmérő és fotódokumentáló útjaink anyagaiból előadás-sorozatokat szerveztünk pl. a műemléki tanszéken és különböző egyházaknál. Szóval bekerültem a szakmai mókuskerékbe.

– Hogyan látja erdélyi műemlékeink sorsát?

– Ez egy nagyon komoly kérdés. Sajnos a hazai első nagy kommunista államosítással eltüntetett egyházi tulajdonok és központi kusztodiába került legértékesebb kegytárgyaink eltüntetését követte az iskolák és a legfontosabb erdélyi történelmi családok ingatlanainak és vagyontárgyaik elkobzása. Ezzel lefejezték a még élhető és reménykedő magyar életteret. Volt egy kis felemelkedő hullámhát a MAT idején, ezután már csak a leépülés következett. Kis kitérőként megemlítem a mai magyarországi állapotokat, ahol szintén százával található az elnéptelenedett és bedőlt kúriák, népi építészeti kincsek sora, de ennyire kegyetlen jövő nem várt az ottani műemlékekre. Gondoljunk csak bele, mikor a hetvenes évek nagy történelmi ihletésű filmjeinek forgatása során például a keresdi kastély udvari, déli szárnyát élőben felgyújtották a hitelesebb hatás miatt. Ma is láthatók a kormos kő- és kiégett díszes ablakkeret csonkjai. Szóval brutálisan lepusztított, jobb sorsú műemlékeinket az újabb áldemokrácia vörös arisztokratái és privatizáló pártfunkcionáriusai mind lenyúlták, folyamatosan átjátszták a kezükbe a leszegényedett helyi önkormányzatok. Erre hozta létre a magyar állam a Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítványát, amely a Kárpát-medence legértékesebb külföldi, utódállamokhoz került épületeit megvásárolja, például Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, Zsibón. Ezzel párhuzamosan létezik egy másik, a magyar Miniszterelnökség által kezelt szervezet, a Teleki László Alapítvány és az általa működtetett Rómer Flóris-terv, amely a pandémia előtti utolsó három évben például több mint 160 határon túli műemlék kutatását-helyreállítását végezte el 1,2 milliárd forint összegért. Ehhez a hazaiakon kívül még anyaországi szakembereket is adott. Így menekülhetett meg több tucat egyházi épület is. A szórványban lévő és elnéptelenedett magyar helységek épületállományainak menthetetlen értékeit begyűjtik, és restaurálásuk után kiállítják. Kérnék minden érintett magán- és egyházi tulajdonért felelős személyt, nyugodtan keresse fel a fenti intézményeket. Például segítségemmel pár éve a Déva melletti nagyági bányásztemplom is megmenekült, az iskolát már sajnos lebontották.

– Mit jelent Önnek Erdély?

– Mondhatom azt, hogy mindent? Erdély a korábbi nagyjaink által is megírtak szerinti igazi tündérország. Ez nem mitológia. Ezen a jól működő, Kárpát-karéj határolta területen a legtoleránsabb, legszeretőbb és legbarátságosabb emberek éltek. Több ország választott királyai, fejedelmei születtek Erdélyben, az iskolaépítő főurak, nemesek hada mellett. Kultúrbomba volt már a hajdani időktől. Például a középkori állami és egyházi iskoláiból kikerült peregrinusok hada járta Európát, filozófusait, feltalálóit és tudósait mindenhol tanítják a világban. Működtek a könyvkiadások, kastélyok-udvarházak és várépítések, gazdag termőföldek roskadoztak, számlálhatatlan volt az állatállománya, a világelső hitegyenlőség is innen pattant ki. Ma is reformkori világszenzáció, ami a kincses Kolozsváron megvalósulhatott a felearányú magyar-szász városban, vetésforgószerűen, kersztváltásban működtek a tanácsnokok és bírók. Hát ilyen múltidéző környezetben az utókor porszemnyi emberének mit jelenthet a mai Erdély? A gyökeret, büszkeséget, tiszteletet, meghajlást, konokságot, kitartást és… a reményt! Azt az örömet és szeretetet, amit láttam székesfővárosi barátaim szemében, amikor elindultunk egy-egy erdélyi útra és pár év múlva meg a magabiztosságukat, hogy most már önállóan, önjáróként viszik saját barátaikat székelyföldi túrázásra. 

– A honvágy mennyire határozza meg a mindennapjait?

– Az első időszakban, amikor az ember nem házat, hanem hazát cserél, a drukkban minden jobbnak, többnek és reménykeltőbbnek tűnik. Ekkor ugrott be a diktatúra idejéből keltezett valós történet, amikor a szeku civil tisztjeinek adventi kirándulást szerveztek Budapestre. Volt kollégám visszajövet elszörnyülködött a magyarokon, hogy a roskadozó polcokról nem kapkodják le a csillogó mannát, nincs sorban állás, tülekedés. Ilyen szellemi szegénységben lehetett élni. Edzett erdélyiként nem kellett mindenhol az ismeretséget keresni, minden adott volt, ki lehetett és kellett használni a lehetőségeket. Mivel évenként többször jártam haza, nem volt megrendítő a szülőföld távolléte. A kinyitott határok miatt valahogyan a mérleg nyelve voltam Transzilvánia és az európai nyugati világ között. Valahányszor, kiruccanásai során, felkeresett irodámban Keresztes Gyuszi bácsi, hosszasan elbeszélgettünk a műemlékekről és a hozzá kapcsolódó, rég eltűnt legmagasabb felső osztályról és polgári rétegről, meg az őket helyettesítő töltelék hadról, pártkatonákról. Mindahányszor otthon voltam, több köteg szakmai folyóirattal és egyéb kultúrkiadvánnyal kerestem fel volt szakmai mentoraim éppen kávéházi asztaloknál üldögélő, szeretni való és egyre gyérülő csapatát. Nyitott kapukkal vártam az átutazó barátokat, bebocsátást kiérdemlő volt kollégákat. Első, velencefürdői lakásunkban volt alkalom, hogy tizennégyen plusz egy macska töltöttük a hétvégét. A napi munka, a sok vidékre járás, legfőképpen a család nem engedte meg az álmodozást, viszont minden fontosabb lépésnek az origója óhatatlanul beléptette a szülőföld fogalmát. Mindig eldúdoltuk az István, a király betétdalát: „oly távol vagy tőlem, és mégis közel”. Szerencsénk volt, hogy az utcára kilépve mindig magyar szó fogadott, és nem idegen hangfoszlány.

– Gondolt-e arra, hogy esetleg visszaköltözik?

– Ez így konkrétan soha nem fogalmazódott meg bennem. Viszont ahányszor lehetett, rámozdultam az újonnan szervezett otthoni székely őrtüzekre, a Bekecs-tetői megemlékezésekre, netán a MOGYE körüli megmozdulásokra és a bolyais öregdiákok találkozójára, esetleg a budapesti szervezésű autonómiaünnepségekre, a székely szabadság napjára. Voltam a Vásárhelyi Forgatagon is, viszont kis körben minden év március 19-én megszervezzük a margitszigeti zenélő Bodor-kútnál a fekete márciusi események megemlékezéseit, díszvendégek meghívásával, gyertyagyújtással. Megalakítottuk a már aktualitását vesztett Marosvásárhelyi Baráti Társaság által működtetett Bolyai Alapítványt, amelynek tagsági bevételét évenként kisorsolt otthoni szervezetek, egyének kapták. Nagyot segített az otthoni és a szélrózsa irányába széledt ősvásárhelyieknek az ezredfordulókor szerkesztett és többször bővített címtára, a mára már nem a legpontosabb, külföldön élő marosvásárhelyiek telefon- és információs könyve. Periodikusan olvasgatom a hazai elektronikus sajtókiadványokat. Hosszú éveket megélt szép hagyományként rögzült néha több száz résztvevővel a hajdani vásárhelyiek pünkösdi bálja, amely átalakulásokkal ma is összefogja a jóval kisebb léptékű, külföldön élő vásárhelyiek farsangi mulatsága wellness-összejöveteleket. Szóval ilyen híd szerepben még mindig együtt lélegzem a vásárhelyiekkel, a vásárhelyiekért.

– Milyen ott ünnepelni, de lélekben mégis itt lenni?

– Hitem és vallásom erdélyi unitárius. Tehát az erdélyi naptárban szereplő évfordulók, egyéb jeles és névnapok mind az otthon gondolatát, ízét és illatát idézik. Mint a Budapesti Unitárius Egyházközség tagja és keblitanácsosa a világi élet nagyvonalú életritmusából szeretettel lépek be az egyházi élet átszellemülő világába is. Folyamatosan kettősségek között élünk. Egy biztos pont az otthonról hozott családszeretet és a kötelékek megtartása. Vásárhelyről hozott, többször átvedlett külsőségek mellett mégis otthoni lélekkel ünnepel az ember. Mivel a családom, beleértve az öt unokám is, mind kint élünk, így az ottani rend szabta, de erdélyi szívvel átélten tudunk elmélyülni, ünnepelni.

– Végezetül: mit üzen az ittenieknek?

– Nemes kérdés. Milyen választ adhatnék az itthon maradtaknak, hiszen fizikailag nem velük élek? Bántás nélkül merem mondani, a politika beköltözött az egyszerű családok életébe is, már a gőzölgő ünnepi húsleves mellett sem a meghittség árad, többnyire az acsarkodás. Nem jó ez. Így nem jó! Buzdítanám a még magyarul írni-olvasni tudó ifjú, szépreményű barátaimat, hogy ne legyenek kishitűek. Ez nemcsak szülővárosomra vonatkozik, az erdélyi élettér összes szenvedőire gondolok. Visszahozni az elődök akaratát, erejét, és átlépni a kisebbrendűség határait, hiszen mi vagyunk a városunk alapítói. Mi most sem vagyunk a kreált társadalmunk adta egyszerű fogyasztók. Nekünk magasabb szerepet szántak az őseink. Tanuljunk meg újra felsőbbrendűen és polgáriasan viselkedni, élni. Adjunk példát a ránk telepítetteknek. Hiszen van hová hazamenni, van baráti társaságunk, vannak száz éve meglévő közös emlékpontjaink, gyülekezőhelyeink és ősrégi vallásunk, temetőink. Sajnálattal nézem a főtéren bábeli tömegként hömpölygő, városunkat átmeneti piacként kezelő fiatalok sokaságát, hiszen nekik nem jelent fogódzót, gyökeret a városunk, nincs röghöz kötődési érzésük. Nekik nem adatott meg az érzés, a mi értékeink védelme. Büszkén mutassuk hazafiságunkat, ne szégyelljük erdélyi magyarságunkat. 

Kós Károly szavait idézném zárásként: „Kérem az én Istenemet hívő, igaz hittel, hogy áldja meg maradékaimat, kik szeretni fogják, meg is tartják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között, és kérem az én Istenemet, hogy nehéz kezével sújtson le azokra, akik megunják és elprédálják otthonukat, földjüket, apáik szeretetét”.

– Demján úr, köszönjük a beszélgetést.