A bejelentettnél nagyobb minimálbér-emelést szorgalmaz az egyik szakszervezeti szövetség a tegnapi, kormánynak címzett állásfoglalásában. Csak a megszokott politikai játszmáikat űzik, aládúdolnak a pártok hatalmi keringőjének a valódi érdekvédelem helyett, ami a dolguk lenne.
Mostantól megjön majd a hangja ezeknek a legényeknek is, bezzeg, amíg gazdiék voltak hatalmon, csak hellyel-közzel szólaltak meg, amikor a beígért hatalmas béremelések nem pont úgy és akkor valósultak meg, ahogyan ígérték. De úgy egyáltalán, nem csak akkor kellene itt hangoskodni, amikor béremelésről van szó. Hanem minden, gazdaságpolitikához kapcsolódó kérdésben markáns véleménye kellene legyen a munkavállalók érdekvédelmének, ha komolyan venné a saját feladatát.
Abban való igazuk van, hogy a bérezés szintjén el kellene érni legalább a környező országok szintjét, és be kellene tartani az országunk által is ratifikált szociális chartát. Azonban nem elég csak ennyiért rugdosni a tárgyalóasztal lábát. Mert hosszabb távon nem attól lesz jó fizetés és életszínvonal az országban, hogy törvényileg felsrófolják a minimálbért vagy emelik az állami fizetéseket. Ezek politikai döntések.
De bármely, a maga szerepét komolyan vevő szakszervezetnek folyamatosan számon kellene kérnie a mindenkori kormányokon az oktatás és az infrastruktúra fejlesztését, valamint az adópolitikai változásokat is. Mert ezeknek a szakterületeknek az összehangolt fejlesztésén múlik, hogy az országot elég vonzónak találják-e ahhoz a komoly befektetők, hogy ide akarjanak gyárakat építeni, szolgáltató létesítményeket telepíteni. Ez hozhatná magával az életszínvonal emelkedését is. Hogy legalább a környező országokat érjük utol. Ha már az utóbbi három évtized kormányainak a régió államaihoz képest is sikerült hátrányba lavírozniuk ezt a jobb sorsra érdemes országot, amelyik a vasfüggöny ledőlésekor a szomszédokhoz képest egyáltalán nem indult rossz kártyákkal a rendszerváltás rögös útján. Bár még ezt a lemaradást sem kérik számon a nagyszájú legények. Naná, hiszen ez idő alatt javarészt gazdiék kormányoztak.
Nem csak a botcsinálta gazdaságpolitikának, de a fehér galléros gazdáik hatalmi játékaihoz asszisztáló munkavállalói érdekvédőknek is „köszönhetjük”, hogy az ország oktatási rendszere múzeumi, az infrastruktúrája kőkorszaki, az adópolitikája meg kabaréba illő. És ezek összhatásaként nincs fejlett gazdaság, következésképpen versenyképes fizetés és életszínvonal sem. Aki teheti, menekül, amerre lát, és ez hosszú távon oda vezet, hogy a nagyfiúk is elkezdhetnek vakarózni, mert nem lesz, aki kifizesse a speciális nyugdíjaikat, még akkor sem, ha törvénybe íratták maguknak.
