Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gyulafehérvár Kolozsvártól kilencvenöt kilométerre délre, a Maros és az Ompoly összefolyásánál emelkedő kétszázharminc méter magas fennsíkon fekszik. Neve onnan ered, hogy a fehér mészkőből épült római kori falmaradványok alapján az itt letelepedő szlávok Belgrádnak – Fehérvárnak – nevezték el. Már a vaskorban földvár állt itt, ahová a rómaiak később castrumot építettek. Erdélyt már a magyar államalapítástól kezdve innen kormányozták, mint különálló egységet, és itt székelt az erdélyi vajda. Püspökségét Szent István alapította 1009-ben, ezt követően lett Fehér vármegye székhelye. 1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. Székesegyháza 13. századi, egy régebbi templom alapjaira épült. 1657-ben, II. Rákóczi György lengyel hadjárata idején a várost tatár seregek felégették, majd ugyanebben az évben, október 25-én a fejedelem itt mondott le.
Királyföld és a stratégiai pozíciók
Gyulafehérvár történelme átfogja szinte teljes egészében a Kárpát-medence keleti felének és Erdélynek a történelmét. A város kialakulását és fejlődését a geográfiai helyzete alapvetően meghatározta, mivel a fő erdélyi út a Maros menti allúviumon, az Ompoly befolyásánál kialakult, öbölszerűen kitáguló ártéren, 238-270 méter tengerszint feletti magasságban helyezkedik el.
Földrajzi megtelepedési helyzetében igen fontos szerepet játszott és játszik a Torda-szoros, a Maros menti, egész Erdély szempontjából alapvető kereskedelmi és közlekedési utak, illetve a Küküllők közelsége, a Gyulafehérvártól keletre elhelyezkedő Királyföld felé vezető utak közelsége.
Így Gyulafehérvár a Magyar Nagyalfölddel, Székelyfölddel, Királyfölddel, Mezőséggel és az ott kialakult nagyobb városokkal, mint Kolozsvárral, Marosvásárhellyel, Nagyszebennel történelme során kiváló földrajzi kapcsolatban lehetett, és pozíciója stratégiai, földrajzi szempontból kiemelkedő volt és maradt napjainkig is.
Dél-Erdély központja
Ez a rendkívüli földrajzi pozíció, az eltérő tájak határán való elhelyezkedés igen fontos kereskedelmi, tájak közötti termékcsereközponttá emelte Gyulafehérvár városát, amely egyértelműen Dél-Erdély központja.
Ezt a szerepét felerősíti az eltérő földtani adottságú régiók, az Ampoly-Kisampoly fennsík, a Székásmenti-hátság, az Erdélyi-érchegység, a Torockói-hegység közelsége, határhelyzetük Gyulafehérvár térségében, mert különböző bányatermékek és erdei, valamint mezőgazdasági termékek, köztük a Brád – Abrudbánya – Verespatak – Bucsony aranynégyszögből származó nemesfémek kereskedelmi és feldolgozási központja is itt alakulhatott ki.
A sóút gyűjtőpontja
A térség ásványtani-földtani erőforrásokban Erdély egyik leggazdagabb vidékét képezi, elsősorban arany-, ezüst-, szelén-, ólom-, ón- és higanykészletei révén.
Ugyancsak kiemelkedő jelentőségű a Maros menti sóút, amelynek egyik gyűjtőpontja helyezkedett el Gyulafehérváron.
Ez a korábbi cserekereskedelmen, majd később pénzalapú kereskedelmen alapuló központi helyzet alkotta a város gazdasági erejét. A gazdasági tér és a kiemelkedő stratégiai helyzet alapján kapott a város történelme során vallásközponti és politikai szerepet is.
A kiemelkedő földrajzi helyzete révén a város környékén már az őskorban is igen jelentős telepek alakultak ki, derült ki az újkőkori Vinča–Tordos-kultúra, a rézkori Coţofeni-kultúra régészeti hagyatékaiból.
Nehezen értelmezhetők az őskor végének leletei
A bronzkori szintben több kultúra hagyatéka is előkerült, és már az igen korai nemesfémkohászatot és fémfeldolgozást bizonyítják Gyulafehérvár környezetében a Maros-híd építése során előkerült késő bronzkori arany karperecek is.
A kora vaskori megtelepedések száma is jelentős. Az őskor végétől található leletek talán a politikai hatásokkal átszőtt tudományos megközelítések miatt nehezen értelmezhetők. Bár a terület a vaskor végén egyértelműen dák fennhatóság alá tartozott, Gyulafehérvár területén nem alakítottak ki erődöt, hanem attól északra több mint húsz kilométerre található egy feltételezett dák erődítmény. Így a dákokat legyőző és meghódító rómaiak, akárcsak más területén Erdélynek, nem a dák települések folytatásában alakították ki városaikat, erődítményeiket, hanem attól függetlenül hozták létre.
A rómaiak felismerték Gyulafehérvár földrajzi és stratégiai helyzetét
A város Traianus kori története (106–117) igen vázlatos, de egyértelmű, hogy 106 után a terület a Római Birodalom része lett Dacia provincia néven, és az elsődleges feladat, akárcsak a többi tartománynál az úthálózat kialakítása, a katonai stratégiai pontok elfoglalása, a berendezkedés és romanizáció megindítása volt.
A rómaiak felismerték Gyulafehérvár földrajzi és stratégiai helyzetét, és a három irányba (akárcsak napjainkban) – Székelyföld, Királyföld és a Mezőség felé vezető utak találkozásánál alakították ki Apulum erődítményét és tették le Gyulafehérvár alapjait; ugyanis Marcus Aurelius császársága idején (161–180) a barbár népek által körbevett és ostromolt Erdélyt (Dacia provinciát) három részre osztották, és a középső részen az Ompoly-patak latin nevéből (Apula) eredő tartományrészt, Dacia Apulensist és az Apulum (Gyulafehérvár római elődje) nevű székhelyet alakították ki központnak, egy erőddel együtt.
A rómaiak kiürítik a tartományt
A germán törzsek megjelenése és az egész tartományra kiterjedő háborúk nyomán a rómaiak kiürítették a tartományt, és a lakosságot áttelepítették a birodalom belső területeire.
A gótok Apulum városát is lerombolták, majd a népvándorlás különböző hullámaiban az egymást váltó törzsek a római kultúra emlékét teljesen eltörölték. A népvándorlás korához és a város nevéhez kapcsolódik az egyik legnagyobb történelmi talány. Ugyanis néhány, elsősorban kelet-európai történetírás nyomán a történészek egy része szlávok megjelenéséről ír a Krisztus utáni 6-7. századok során.
Ugyanakkor a régészeti források és az írásos történelmi adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a longobárdok által a gepidák elleni harcban szövetségesként a Kárpát-medencébe behívott avarok szállták meg a gepida szállásterületeket, így Erdélyt is.
Erdélyből, az Alföldről, Délvidékről az egész Kárpát-medence történetét átíró longobárd–avar és gepida háborút követően a gepida lakosság az utolsó gepida uralkodó fiának, Reptilia hercegnek a vezetésével Bizáncba, illetve bizánci területre menekült 567-ben.
Az avarok az egész medencét egyesítik
Az avarok az egész medencét egyesítették, a Kárpát-medence történelme során először 568-ban, amikor is a longobárdok Észak-Itáliába vándoroltak a Dunántúlról, és átadták teljes szállásterületüket az avar kagánnak és az avaroknak az örök béke fejében.
Az avar kaganátus a Krisztus utáni 6. századtól a 8. század végéig létezett a medence nyugati felében, ám a keleti részen a 9. század kezdetéig, a 815. évi bolgár hódításig fennmaradhatott, de Felvidéken, Kárpátalján, Erdély keleti és északi részén, valamint a Magyar Nagyalföld jelentős részén megérhették a magyar honfoglalást is.
Így igen problematikus Erdély területén (is) szláv bevándorlásról, expanzióról és szláv névanyag megjelenéséről írni a 6. és 9. század közötti intervallumban, mivel az egész terület avar fennhatóság alatt állt.
A szláv írás kialakítása is bizánci hatásra történt
A legújabb történelmi források és értelmezések alapján maga a korai szláv történetírásra vonatkozó, erősen aktuálpolitikai elképzelések a 19. század során a nemzeti romantika jegyében keletkeztek, és a valóságban a szlávok anyagi kultúrája, a szláv (szklavén) elnevezés Bizánc tudatos politikája nyomán alakulhatott ki.
A szláv írás kialakítása is bizánci hatásra történt, és az első betűit ennek az írásnak a glagolita ábécé betűi között találjuk, amelyről az első adatokat a magyarországi Zalaváron, középkori nevén Mosaburgban (Mocsárvárban) tárták fel a régészek. Azonban azt is tudni kell, hogy ezt az írásmódot 865–866 között alakította ki Cirill és Metód, amikor a nyugati egyházi források szerint is az első, magyarokkal azonosítható ungi seregek már megjelentek a Kárpát-medencében, és amikor – a régészeti adatok alapján – még éltek avarok a medence egy jelentős részén.
Így az az elképzelés, hogy a szláv Belgrád elnevezés nyomán alakult volna ki a Fehérvár elnevezés, történelmileg nehezen igazolható.
A Gyulafehérvár elnevezést a település Horka fia Gyula neve után kapja
Valószínűleg az Apulum fehér kőből épült római erődjének romjait is megszálló avar elnevezés után nevezték el Fehérvárnak, amely több helyen és igen különböző formában, de mindig központi helyet megadva jelenik meg a Kárpát-medencében – Nándorfehérvár, Székesfehérvár, Fehérvár.
Gyulafehérvár végső elnevezését a Dunántúlról Erdélybe települt Horka fia Gyula neve után kapta, mivel Gyula vezér szálláshelye lett ez a terület, és a római romokból újraépült várat és szálláshelyet róla nevezték el Gyulafehérvárnak.
1003: István király személyesen vezet sereget Gyulafehérvárra
A várról és jelentős szerepéről már a kora Árpád-korban írásos források vannak, mivel Koppány felnégyelt testének négy darabját a magyarok szállásterületének négy legnagyobb várába küldte el a 997-ben Veszprém alatt csatát és országot nyerő István (Vajk) fejedelem. A források szerint Koppány fejét a gyulafehérvári várba küldték. Ebből tudhatjuk, hogy Esztergom, Székesfehérvár és Nándorfehérvár mellett Gyulafehérvár lehetett az egyik legjelentősebb település a 10. században.
A következő írásos forrás 1003-ban keletkezett, amikor István király személyesen vezetett sereget a Gyulafehérváron székelő és a királlyal szemben pártot ütő erdélyi vajda, Gyula ellen.
Harcra nem került sor, mert Gyula vajda megadta magát, és egész családjával királyi túsz lett. István királyunk személyes utasítására alakították ki a katolikus püspökségi központot és palotát Gyulafehérvár erődítményében.
* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációért külön köszönet Keresztes Géza műépítész-műemlékvédelmi szakmérnöknek, dr. Sümegi Pál tanszékvezető egyetemi tanárnak; továbbá a régi és a mai képekért Demján László műemlékvédő építésznek.