Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kőhalom Brassótól hatvanöt, Fogarastól pedig mintegy ötven kilométerre, a Segesvár–Brassó közötti főút mellett fekszik. A települést II. Géza által behívott német telepesek alapították, eredeti neve Kozd volt. Ez a tatárjáráskor elpusztult, de újjáépítették, ekkor azonban már Kőhalom néven. Ekkor épült vára is, mely 1324-ben szerepel új nevén oklevélben először Kuholm alakban, amikor Tamás erdélyi vajda ostromolta a lázadó szászok várát. 1421-ben a törökök dúlták fel, a 16. században megerősítették, majd a város birtoka lett. 1661-ben Ali pasa elfoglalta, 1691-ben felszabadult, majd a császáriak helyreállították. 1704-ben a kurucok ellenállás nélkül foglalták el, és elveszítette jelentőségét. 1849. július 30-án a település mellett zajlott az 1848–49-es szabadságharc egyik ütközete, Dobay József csapatai vereséget szenvedtek Dyck cári tábornok seregétől.
Az Árpádok kihaltával az erdélyi szász vendégek – hospites – a jelentkező trónkövetelők közül a bajor Ottó mellé állottak.
Károly Róberttel szemben még akkor is ellenszenvvel viseltettek, amikor vetélytársai már eltűntek. 1324-ben nyílt lázadásban törtek ki.
A felkelést Tamás erdélyi vajda hamarosan leverte, és a zendülők vezére, Henning szász ispán az ütközetben elesett.
Egy kis csapat Kőhalomba vette be magát, de ez is gyorsan behódolt. Ez volt az egyetlen eset, hogy a vár háborús szerepet játszott; de nem is lett volna alkalmas komoly ostrom kiállására.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból derül ki, hogy Kőhalom eredetileg csak a mostani belső várból állott. A hegy tetején egy kis téren állott a várnagy és a csekély számú őrség lakásául szolgáló néhány épület. Nincs nyoma öregtoronynak vagy akár csak egy szerényebb, őrtoronynak. E kicsiny fellegvárhoz járult a középkor végén egy, a csúcsot bekerítő körfal két toronnyal és egy, a lejtő legkevésbé meredek pontját védő, sarkantyú módjára kiugró bástyával.
Adatok híján nem lehet megállapítani, mikor és mi módon jutott a vár a város birtokába. Valószínű, hogy a fejedelmek nem tartották érdemesnek a stratégiai jelentőséggel nem bíró váracska fenntartását, ezért a 16. század vége felé átengedték a városnak.
Sajátságos, hogy amikor a vár minden hadászati értékét elveszti, akkor kezd terjedelemben növekedni. A kőhalmi polgárok egyrészt hiúságból, másrészt, mivel a vár falai kisebb portyázó bandák ellen mégiscsak oltalmat nyújtottak, nemcsak fenntartották, hanem száz éven át egyre bővítették is.
Két tágas várudvart csatoltak hozzá, és ezek megteltek apró házacskákkal. Különösen 1620 körül, Weyrauch Dávid királybírósága alatt folyt nagy építő tevékenység. Ekkor emelték a nyugati külső várfalat, elkészítették az alsó várban a kutat, és kijavították a meglevő épületeket.
Kevéssel utóbb állították fel a Szalonnás tornyot és a Szolgák tornyát; 1643-ban készült a középső kapu, 1718-ban a – tévesen – templomnak nevezett épület.
A vár belsejében minden polgárnak lehetett – és a legtöbbnek volt is – saját költségén épített, elsősorban raktárul, kamrául szolgáló házikója.
A Tarsoly közlése értelmében a vár jelentéktelenségét az mutatja legjobban, hogy a kőhalmiak 1613-ban szerezték meg az első ágyút váruk számára, amely aztán mindvégig az egyetlen maradt.
1735-ben vettek ugyan mellé egy mozsarat díszlövések céljára, de aztán az ágyú csövét be is olvasztották harangnak. Egyéb lövőszerszám bővebben akadt: 1792-ben ötvenhárom különféle puskát írtak össze. Az őrség rendszerint négy szál darabontból állott. 1849-ben csak a vár alatt dörögtek az ágyúk, amikor hétszáz honvéd és húsz Vilmos-huszár napokon át tartotta fenn az oroszok 5 ezer főnyi seregét. A kőhalmi erősség ennek a hőstettnek csak szerep nélküli szemlélője volt.
Kőhalom Brassótól északnyugatra, a Kosd-patak partján fekszik. A megyei rangú város német neve Reps. A város felett emelkedő százhúsz méter magas Várhegy tetejét koronázza a vár. Az észak-déli irányú, szabálytalan alaprajzú, belső tornyos vár északkeleti sarkának védőfalába az elmúlt században vágott bejáratához meredeken emelkedő, egykor terméskőből készült, de ma már számtalan helyen hiányos lépcső vezet fel.
A kapu a nagy, megközelítően téglalap alaprajzú alsó várba vezet, melynek egy részén évtizedeken át gazdasági tevékenységeket végeztek és baromfit neveltek, míg a többi fákkal, bokrokkal benőtt, elhagyott terület volt.
A bejárattól balra az őr egyszerű kis háza, jobbra pedig egy nyolc-tíz méter magas, téglalap alakú torony maradványai láthatók. Az innen nyugat felé húzódó, védőpártázattal ellátott északi fal középső részén még áll az alsó vár négyszögletes, emeletes, lőrésekkel ellátott kaputornya.
A továbbhaladó fal az északnyugati, négyszögletes toronynál megtörik, és déli irányban folytatódik egészen a középső vár boltíves bejáratát védő toronyhoz. Itt a fal kelet felé fordul, és a középső vár északkeleti, ötszög alaprajzú, többemeletes, ágyúlőrésekkel ellátott tornyáig vezet.
Kiss Gábor, az Erdélyi várak, várkastélyok című munkájában ír arról, hogy az alsó vár északnyugati sarkához közel egy nagyon mély, bővizű, oszlopcsarnokos tetőzettel ellátott kút volt.
Az alsó vár északnyugati sarkán lévő, már említett boltíves bejárat a szabálytalan alaprajzú középső vár előudvarába vezet.
Az innen dél felé vezető nyugati pártázatos, nyomaiban még ma is látható védőfolyosóval ellátott védőfalat egy négyzet alakú, ma kétemeletes, emeletenként két-két ágyúlőréssel erősített külső torony szakítja meg.
Az emeleteket elválasztó födémek már beomlottak, de az ezeket tartó négyszögletes gerendák fészkei a falban helyenként még felismerhetők.
Az út félkörben halad tovább egészen a felső várat körülvevő, aránylag szűk udvarba – ugyancsak a fent már megnevezett szerző közléséből tudjuk –, melyet egykor az előudvartól fal választott el.
Ennek azonban ma már csak nyomai láthatók a felszínen. Itt a külső védőfal mellett egymás mellé építették fel azokat a kis kamrákat, ahol veszély esetén tulajdonosaik védelmet találtak. Ezekből azonban ma már csak csekély nyomok találhatók.
Az udvar keleti oldalán igen romos épületsor látható, melyekben a tanácsháza, valamint a királybíró, a székelybíró és a jegyző lakóhelyiségei voltak.
Délnyugati sarkánál van a fellegvár kaputorony nélküli, egykor csapóráccsal és felvonóhíddal megerősített boltíves bejárata.
A szűk kapu a falak közötti, a szokásosnál hosszabban elnyúló kapuudvarba vezet, ahonnan egy új kapun át lehetett feljutni a szikla tetején álló négyzet alakú, kétemeletes épülethez vagy toronyhoz.
Kiemelten fontos még megemlíteni azt is, hogy a fellegvárban épült kápolna alatt kicsiny börtön is volt. Ennek falában lehetett bevésve a Kőváry által említett mondat:
,, Én Bánfi András itt fogva voltam 164…”
– az utolsó szám már közel ötven évvel ezelőtt sem volt olvasható.
Ugyanakkor tudni kell még azt is, hogy ez a felirat ma már teljesen megsemmisült.
* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész műemlékvédő szakmérnöknek; a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész gyűjteményéből bocsátotta rendelkezésünkre. Tekintettel a vár mai állapotára, összeállításunkat dr. Kálmán Attila tanár történész információival jövő héten még kiegészítjük.