Épített örökségünk

Egy erdélyi vár, amely a tatárjárás utáni években épült

A Fehér megyei Borberek a Maros jobb partján, Alvinccel szemközt, Gyulafehérvártól tizennégy kilométerre, délnyugatra található. Először egy 1421-es másolatban fennmaradt, 1248-ből származó oklevélben említik Burgberg néven. A „várhegy” jelentésű név Zebernik várára utal. 1320-ban Burperg, 1421-ben már Borberek, 1508-ban Burchbereck, 1733-ban Vurper, majd 1750-ben Verper. A falutól másfél kilométerre északnyugatra állnak Zebernik, más nevén Zebernyik várának romjai...

Amit Borberekről tudni kell

Szász hospes lakossággal települt, lakói 1248-ban az alvinciakkal együtt megkapták a Nagyszeben vidékén élők szabadságjogait Lőrinc erdélyi vajdától. 1430-ban Alvinccal együtt, „kettős városként” ugyan szabad királyi városi rangot kapott, de a későbbiekben oppidumként (mezőváros) említették. 1488-ban kilencvenkilenc hospes családfő lakta.

1510-ben a szászokon kívül magyarok és délszlávok is éltek benne, volt magyar és szász utcája – utóbbi létezett 1658-ban is, amikor a tatárok kirabolták.

Szapolyai János 1526-ban Radu de la Afumaţi havaselvi vajdának adományozta, sok megpróbáltatás érte a Szapolyai és Ferdinánd közötti harcokban. A század második felében szász lakói valószínűleg elhagyták, magyar lakossága a református vallás mellett állapodott meg. A 17. században a mezővárosba sok nemes költözött.

1701. február 26-án itt halt meg Alvinczi Péter nádori bíró.

Református egyháza 1766-ban hetvennyolc férfit és hetvenhét asszonyt számlált. 1784-ben a Horea-féle felkelés idején a zavargásoknak harmincnyolc helyi károsultja volt. 1848-ban a borbereki magyarok Alvincra menekültek. Az 1880-as években Alvinchoz csatolták, és csak 1945 után vált ismét külön településsé. 

A várat az alvinci és borbereki szászok építették a 13. században, parasztvárként – vagyis háborús időkben ide menekült a két település lakossága.

Az észak-déli irányban hosszan elnyúló, szabálytalan alaprajzú vár egy itteni földvár-, majd a rómaiak által emelt castrum alapjaira épült.

Délkeleti sarkában egy ciszterna, míg a keskenyebb, északi végében a vár kaputornyának és bejáratának a nyomai láthatók.

Kevés falmaradványa van a keleti oldalon, a nyugati fal mellett pedig kisebb-nagyobb, ismeretlen rendeltetésű helyiségek alapjait tárták fel.

 A vár keletkezése a tatárjárás utáni évekre tehető

Az 1966-1967-es években a vár területén végzett ásatások alkalmával V. István király idejéből, vagyis az 1270–1272-es évekből származó pénzeket találtak, így a vár keletkezése a tatárjárás utáni évekre tehető, viszont 1450-ben leégett. 

Bethlen Gábor az alvinci habánoknak adományozta, akik megerősítették. A 17. század második felében a dokumentumok többször Felsővárnak nevezték – az alvinci Martinuzzi-kastélyhoz viszonyítva.

1723-ban még katonaság őrizte. 1728-ban leégett, ezután elhagyták. A vár Kemény Zsigmond Gyulai Pál és Özvegy és leánya című regényeiben is szerepel.

1622-ben Bethlen Gábor fejedelem „…az országba idegen országokból nagy költséggel – írja Szalárdi – mindenféle jó mesterembereket… behozott vala… és azokat Alvincen, az Maros fordulatjában, megtelepítvén, azhol az hegyek között igen magas kőszikla tetőn, nagy erős helyen egy puszta várat is adván nekik, azt is idővel megépítették, s alatt is az említett helyen olly igen nagy kiterjedt udvart…, műhelyeket, lakóházakat… építvén…”

A romos várat az új telepesek építették újjá; az alvinciakkal együtt közösen bírták, és itt minden jobb családnak legalább egy külön helyisége volt, melyben veszély esetén védelmet találtak.

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című könyvében ír arról, hogy a várnak ágyúja is volt, mert I. Apafi Mihály 1663-ban úgy rendelkezett, hogy a Zebernik vár birtokosai Kapi György két ágyúját, melyeket Déváról vittek oda, adják ki. 1723-ban a várban még darabontokat tartottak.

Egy leltár tanúsága és a vár pusztulása

A néhai Bélpataki János borbereki udvarházához tartozó javak 1694. évi leltára szerint: „…az megírt udvarháznak jobb alkalmatossága vagyon az udvarház után való ház is Zebernik várában, melynek szomszédja egyfelől Vas Mihály háza felé, másfelől a sikátor és az Ecsedi Péter uram háza. Melynek felső és alsó házai, avagy pincéi csak sasfákban felrótt, tapaszos boronafalakból valók, azok is már elavultanak, senyvedtenek, sorvadtanak, lyukadoztatnak, kivált az alsó részekben dőlésekre is maghányatlottanak, minek okáért kívül és belől is támaszokkal gyámolíttatni találtattanak. Nyílik itt az első pincére… párkányos félszer ajtó… Ennek oldalán a kutya, ha igyekszik, bebúhatik. Innet kijővén és a felső házakra menvén, azoknak tornácára szolgál egy elsorvadt, deszkázatlan fagrádics, melynek felső grádicsáról szolgál jobb kézre a filegóriára járó, kétlépcsőjű fagrádics…”

Miután a várat a 18. században a benne lévő őrség is elhagyta, gondozás hiányában fokozatosan elpusztult.

Napjainkban a sűrű bozótban csak itt-ott figyelhetők meg falai, melyek egyes szakaszokon négy méter magasan állnak.

Összeállításunkat prof. dr. Sümegi Pál tanszékvezető egyetemi tanár, geológus és régész információival, továbbá a református templomrommal kapcsolatban még kiegészítjük. 

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek, dr. Kálmán Attila tanár történésznek, a képekért Demján László műemlékvédő építésznek.