Emlékkonferencia a helikoni íróparlament mártírjairól

Karácsony Benő, Lakatos Imre, Ligeti Ernő, Járosi Andor

Gazdag programmal várta augusztus 9-10-én a marosvécsi várkastélyba a helikoni íróközösség leszármazottait és az érdeklődő közönséget a Helikon-Kemény János Alapítvány. Az 55 különböző nézeteket valló és különböző vallású író, költő közül, akik évente egyszer Kemény János és felesége vendégszeretetét élvezték, négyen mártírhalált haltak. Az ő életük és munkásságuk képezte az idei találkozón tartott tudományos konferencia vezérfonalát. 

Pénteken délután a várkastély udvarán H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke emlékezett a tragikus 1944-45-ös évekre, amikor zsidó származása, vallása miatt a helikoni közösség tagjai közül a holokauszt áldozatává vált Karácsony Benő és Lakatos Imre, akik vélhetően Auschwitzban pusztultak el, Ligeti Ernőt a nyilasok lőtték agyon a budapesti Jókai téren. Járosi Andor kolozsvári evangélikus esperest, aki a „vad és esztelen indulat” ellen prédikált, és zsidó embereknek adott hamis keresztlevelet, kényszermunkára orosz hadifogságba vitték, a magnyitogorszki fogolytáborban tífuszban halt meg. A két világháború közötti magyar irodalom négy jeles személyisége közül kettőnek ma sincs kötete, tette szóvá H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója.

Karácsony Benő – Gyulafehérvártól Auschwitzig 

Az emlékkonferencián Albu-Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa Karácsony Benő életrajzából ismertette azokat az általa felkutatott dokumentumokat, amelyek korábbi fehér foltokat tisztáznak. A helikoni közösség termékeny szerzőjének jellegzetes, groteszk humorral fűszerezett, gyakran lírai hangvételű írásai általában önéletrajzi ihletésűek. Témájuk a kisváros, a kispolgárság élete. Novellái, regényei, színdarabjai ma is olvasmányosak, a legismertebb Napos oldal mellett a Pjotruska, az Új élet kapujában, az Utazás a szürke folyón, A megnyugvás ösvényein, színdarabjait (Válás után, Rút kiskacsa) a kolozsvári színtársulat adta elő, regényeinek többsége az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában jelent meg. 

Karácsony Benő Klärmann Bernátként született 1888. szeptember 7-én Gyulafehérváron, ahogy azt a Gyulafehérvári Állami Levéltár adatai igazolják. Az izraelita elemi népiskolába járt, majd fizetős diákként a Római Katolikus Főgimnáziumban folytatta tanulmányait (az épületben ma a December 1. Egyetem működik), de az érettségit a kolozsvári piarista gimnáziumban tette le. Az ok egyrészt az volt, hogy sokszor kellett javító vizsgát tennie mennyiségtanból és latinból, másrészt egy éjszakai mulatozásban, utcai éneklésben való részvétel miatt, amelynek részleteiről a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvből dokumentálódott a szerző. Mivel Klärmann Bernát a bordélyházi látogatásban nem vett részt, végül is érettségire állhatott. Egy következő fehér folt, hogy a nagyváradi jogakadémia iratgyűjteményében nem szerepel a neve, bár a lexikonok szerint ott végezte jogi tanulmányait, a feltételezhető másik helyszín, a kolozsvári jogakadémia levéltára viszont nehezen hozzáférhető és hiányos. Pályáját a Gyulafehérvári Hírlap munkatársaként kezdte, a galíciai fronton harcolt az első világháború idején, majd Kolozsváron telepedett le, ahol az újságírás, írás mellett ügyvédi irodát működtetett. 1934-től vált a helikoni íróközösség tagjává, s bár nem volt társaságközpontú, a New York kávéházban a helikoni írók asztaltársaságához tartozott. Halálának körülményeit sem ismerjük pontosan. A zsidótörvények alapján gettóba szállították, ahonnan Járosi Andor sem tudta kimenteni. Feltételezhetően Auschwitzban halt meg, felesége kórházban, fia kényszermunka közben egy balesetben. Szüleinek sírját a nagyváradi Rulikowski városi temetőben a dolgozat szerzője tisztította meg a gaztól. 

Lakatos Imre életműve kiadásra vár 

„…A két világháború között Erdély egyik legnagyobb műveltségű közírója volt. Gondolkodásában, érzésvilágában semmi törés, ellentmondás nem volt. Másokat megzavart, tévutakra csábított Európa válsága, a tiszta emberi érzések elárulójává tett vagy az egyéni érdek, vagy a faji gyűlölködés. Ő mindig ember maradt az embertelenségben…” – idézte Jancsó Elemér visszaemlékezései alapján Lakatos Imre újságíró, szerkesztő, tanulmányíró alakját Filep Tamás Gusztáv budapesti irodalomtörténész, kisebbségkutató. 

Bár széles körű (német, francia, angol) műveltséggel rendelkező újságíró volt, egy Spinoza-tanulmányon kívül cikkeiből, esszéiből, tanulmányaiból nem állított össze önálló kötetet – mondta az előadó, aki szerint az összegyűlő anyag már meghaladja a 600 gépelt oldalt. Lakatos (Lefkovics) Imre 1882. április 25-én született Marosvásárhelyen. Életrajzi adatai nem mindig pontosak, de az biztos, hogy a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát, a mesterséget azonban nem gyakorolta. 1907-ben újságíróként ment Párizsba, ahol megismerkedett Kuncz Aladárral, és egy éven át a noirmoutier-i fogolytáborban közös szobán osztoztak. Lakatos Imre 1919-ben tért haza Marosvásárhelyre, ahol a Zord Idő munkatársaként természettudományi, lélektani, filozófiai írásokat közölt, és a Kemény Zsigmond Társaság tagja volt. 1925-től a kolozsvári Ellenzék külpolitikai rovatát szerkesztette. Nemcsak az erdélyi világot ismerte, pontosan tájékozódott a világpolitikai életben, elítélte a nemzeti szocializmus eszméjét, tanulmányt írt a francia nacionalizmusról, állást foglalt Tamási Áron Tündöklő Jeromos című novellája mellett. A korszerű erdélyi esszéirodalom képviselőjeként a művészetek és a tudományok területén is otthon volt. A tragikus remekmű címen ő írta az Ellenzékben az első méltatást a Fekete kolostorról. Kuncz Aladár halála után vált a helikoni íróközösség tagjává, és a Helikon Kuncz-emlékszámát ő szerkesztette. Bár a zsidótörvény idején katolizált, 1941-ben megfosztották állásától, és 1944-ben, a német megszállás idején Auschwitzba deportálták, ahol kivégezték. 

Járosi Andor dokumentumértékű levelei

„Általad lett a templom menedékem,/ És vigasztalásom, és otthonom” – Reményik Sándor Az én lelkipásztorom című versével vezette be a következő előadást Ungvári P. Tamás egri előadóművész, majd Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakíró, újságíró, a Kossuth rádió tudósítójának előadását halottuk Járosi Andor kolozsvári evangélikus esperesről. 

Ha valakinek túl kellett volna élnie a II. világháború szörnyűségeit, és megérdemelte volna, hogy életben maradjon, Járosi Andor feltétlenül azok közé tartozott – mondta az előadó. A Nagyenyeden, Kolozsváron és német földön teológiai tanulmányokat folytató, 1926-tól evangélikus lelkészként, majd a német és a magyar egyház szétválása után 1941-től az Erdélyi Egyházmegye evangélikus espereseként működő Járosi Andor nevéhez az új evangélikus istentiszteleti rend kidolgozása fűződik. Sokrétű munkássága során egyházi folyóiratot szerkesztett, teológiai írásai mellett a Pásztortűz szerkesztőségének tagjaként, az Erdélyi Helikon munkatársaként tudósításokat, könyvismertetőket, színi- és hangversenykritikát közölt. Prófétai szellemben munkálkodó lelkipásztorként harcot indított a fasizmus ellen, a zsidótörvények idején a testvériségről prédikált, lakásán egy zsidó kislányt rejtett, több kolozsvári zsidó lakosnak hamis keresztlevelet állított ki. Tette mindezt annak ellenére, hogy megfigyelték, lehallgatták, beidézték. Az oroszországi hadüzenet idején a püspöki körlevél utasításai ellenére a zsúfolásig megtelt kolozsvári templomban a szilveszteri istentiszteleten „megrázó imát mondott a fasizmus áldozataiért”. 

Benkő Tímeával végzett kutatásai nyomán összeállt egy kötet Járosi Andor publicisztikai írásaiból (októberben lesz a bemutatója), de sok mindent kellene még kutatni, felderíteni – hangsúlyozta az előadó az elmulasztott lehetőségekről szólva. Ezt pótolja viszont fennmaradt jelentős és gazdag levelezése elsősorban két magyarországi tanítványával, Benczúr Lászlóval és Korán Emillel, akiknek részletesen beszámolt Dél-Erdély lerohanásáról, Torda elfoglalásáról, a szászok kiürítéséről, arról, hogy hogyan menekültek el a hivatalok, majd az értelmiségiek, tudósok, orvosok, sőt papok is Kolozsvárról és Marosvásárhelyről. Levelei a szemtanú kitűnő látleletei a történészek számára is. 1944 őszén a Kolozsvárra bevonuló oroszok fogták el, és hurcolták el a magnyitogorszki fogolytáborba, ahol az év karácsonyán szolgálat közben tífuszban halt meg, és tömegsírba temették. A vécsi találkozón jelen volt Járosi Andor unokája, Antal Margit tanárnő Szentábrahámról. 

Ligeti Ernő – a lerótt adósság

Juhász Andrea irodalomtörténész a két világháború közötti időszak egyik legműveltebb közírójának tartott Ligeti Ernő életét és munkásságát foglalta össze, akiről Egy urbánus transzilvanista címen Filep Tamás Gusztáv írt a gazdag életmű összes rétegét, minden műfaját átfogó monográfiát. A Magyar Művészeti Akadémia Kiadónál az idén Budapesten megjelent könyvet a konferencia résztvevői is megvásárolhatták. 

Bár Ligeti nevéről a Súly alatt a pálma című, az erdélyi szellemi élet 22 évét bemutató műve jut eszünkbe, tudnunk kell róla, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, a Helikon írói közösség tagja volt, életműve csúcsán saját hetilapot indított, a népszerű Független Újság 1934-től betiltásáig (1940 őszén) a korszak egyik legfontosabb politikai, társadalmi, kulturális lapjaként jelent meg. Az említett monográfia alapján mutatta be az előadó Ligeti Ernő görög sorstragédiákra emlékeztető életét, szépírói működésének alapvető vonásait és újságírói tevékenységét. 

Lichtenstein Ernő néven 1891-ben született Kolozsváron, bírósági végrehajtó fiaként. A Szentegyház utcai emeletes házban élő család korán felvette a Ligeti nevet. Az unitárius kollégiumban érettségizett, már diákként megmutatkozott érdeklődése az irodalom iránt. 1909-ben fiatal kolozsvári költők verseiből antológiát szerkesztett Közös úton címmel. Apai nyomásra a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de nem tette le a záróvizsgáit, és későbbi próbálkozása sem járt sikerrel. Újságíróként indult, színházi magazint szerkesztett, 1892-ben a Nagyváradi Napló legfiatalabb szerkesztője volt. 1914-ben besorozták, a keleti fronton légnyomást kapott, Prágában ápolták, amiről regényt írt, és a háború után tért vissza Kolozsvárra, ahol a Kolozsvári Hírlap, majd az induló Keleti Újság szerkesztője volt, bekapcsolódott az erdélyi irodalom szervezésébe, és az első marosvécsi találkozót követően szinte valamennyin részt vett. Saját lapja demokratikus alapelveken működött, de 1940 után nem hosszabbították meg a működési engedélyét. Ekkor írta meg a 22 év történetét. Kényszerűségből Budapestre költözött, ahol az erdélyi íróknak köszönhetően kétszer megmenekült, de a németek bevonulása után a nyilasok családjával együtt letartóztatták, kegyetlenül megkínozták, majd az 1945. január 9-ről 10-re virradó éjszaka családjával együtt lelőtték, de csoda folytán a fia életben maradt, aki később elmondta a történteket. 

Íróként tekintélyes életművet hagyott hátra, két verses-, két novelláskötete és 12 regénye jelent meg, amit napilapírás közben írt. Prózája az erdélyi városi polgárság életéről, deklasszálódásáról, a vidékiség negatív hatásairól szól, olyan tematikáról, amit háttérbe szorított a korszak székely irodalma. Regényt írt Bethlen Miklós életéről és egy néger Shakespeare-színészről, amit Kós Károly lebilincselően érdekesnek, „sok erdélyi magyar kisebbségi regénynél erdélyibbnek és kisebbségibbnek” tartott. Újságíróként több mint ezer cikk szerzője volt. A Keleti Újságnál, az egyik legnagyobb példányszámú erdélyi napilapnál a külpolitikai rovatot szerkesztette. A két világháború közötti sajtóról az volt a véleménye, hogy a legfontosabb intézményrendszer volt a kisebbségi életben, ezt valósította meg a már említett saját lapjában is, amelyben minden irányzat jelen volt határon belülről és túlról. Utolsó pillanatig írt, Budapestre költözése után a Magyar Nemzetben – mondta az előadó, aki a Ligeti Ernőről szóló, kivitelezésében is szép monográfiát a közönség figyelmébe ajánlotta. 

A konferencia szünetében Bancsi Edina tehetséges marosvécsi zongorista lánynak tapsolt a közönség.