Emlékképek, ha megjelennek

Legszebb emlékképeim közt feldereng olykor egy székely ruhás gyerekkórus képe a vásárhelyi Kultúrpalota színpadán. Ahányszor megnézhettem, hallhattam őket, a valamikori Székely Népi Együttes gyermekkarát, Birtalan József karvezetővel, a gyermekek Jóska bácsijával, ma is érzem, milyen nagy melegség járta át a szívemet. Szeretném újra átélni az énekkari fegyelem, a tiszta hangok összecsengése, a karmester intésére szárnyaló dallamok összhatásának pillanatait. Hallani a meghatódott, elvarázsolt közönség tapsát, aki saját sikerét, összetartozását, felülemelkedését a napi küzdelmeken így nyilváníthatta ki a legőszintébben. Az 1956 utáni évek megpróbáltatásai közepette ebben az együttesben az életrevalóság, a derű, a gyermeki vidámság minden szépségét felfedezte a város. Nem rácsodálkozva, hanem minden gyermeket magához ölelve szerette őket. Egy alkalommal lemezfelvételt készítettünk a Rádiónál az együttes kisebb csoportjaival, a leánykarral, hogy minden iskolában hallható, követhető legyen (bár ezek a lemezek az iskolai oktató tanszerek raktárában örökre eltűntek). A nagyobbak, a nyolcadikosok felvételi vizsgára készültek, napokig tartó kimerítő tanulás után jöttek el énekelni, ha rövid szünetet kaptak, a stúdió szőnyegére feküdtek le néhány percre, és pillanatok alatt szöktek talpra, álltak a helyükre, és már csendült a dal, egyetlen részt sem kellett újravenni, a felvételek egyből sikerültek. Csupa nevető arc vett körül, és Jóska bácsi mindenkit köszönettel, egy kis édességgel engedett el. Sokan őrizhetik még azt a színpadképet, hogyan feleltek meg a vásárhelyi együttes gyerekszereplői az Énekelj, magyar ifjúság! kodályi felhívásának. Nehéz idők voltak, párt- és kormányrendezvényeken is kellett fellépniük, az országos versenyekről az együttes rendszerint nagydíjjal tért haza, műsorán klasszikus kórusművek, magyar népdalfeldolgozások szerepeltek. Ezt sohasem adták fel.

Az emlékképek más vidékek, más idők, a népművészet egy szép új világát hozták előtérbe, vezettek a mai valóságba. 

A Röpülj, páva! 2015 a gyermekeké

Három élő tévéadás, elődöntő után, úgy tűnik, a páva röpülését mesteri folytatásban, a felnőttek népművészetének gyermeki megelevenítésében láthattuk a Hagyományok Háza és a Duna televízió jóvoltából, az OTP bank támogatásával. A nyáron szervezett területi döntők után 2500 jelentkező műsorából 560 videofelvétel készült, ebből pedig a válogatás után 48 énekes, táncos, hangszeres szám nyertesei balatoni üdülésen, táborozáson játszottak, szórakoztak, készültek fel a színpadi szereplésre, az igazi megmérettetésre.

A határon túli régiók, Szekszárd vidéke, Budapest, Debrecen, Salgótarján, Pápa voltak a területi válogatás színhelyei. A területi zsűrik tagjai alig jutottak lélegzethez, olyan kiváló együtteseket, alig 8-10 éves korcsoportok fellépőit csodálták meg. Olyan gyerekeket, akik előadásukkal művészetté avatták a néptáncot, a népdalt, a népi hangszereken játékukat. Más körülmények közt, más élethelyzetben, csodaszép népviseletben, kiváló tanárok képzésével, de nagy szorgalommal – amint mondták, sok-sok gyakorlással, próbával – milliós nézősereget vonzanak a képernyők elé. Most is voltak, akik mostoha körülményekkel dacolva, nehéz életsorból jöttek, ők kétszeresen megérdemlik a díjakat, az elismerést. Győzelmes gyermekek, Ludas Matyik, János vitézek, Tündér Ilonák (bár az egyik kislány Hamupipőke szeretett volna lenni) átugorták, átrepülték a színpadot, akár a mesékben. Nem sokszor jut az ember életében ilyen gyönyörűség, sem annak, aki járja, sem annak, aki nézi.

„ Nem az a fontos, hogy nyerjek, hanem maradjon egy szép emlékem örökre”

Nem idézem pontosan, sokkal szebben, ihletetten mondta a csángó kislány, olyan nemes alázattal, hogy kihullott egy könnycsepp a szemünkből. 

Az első alkalom a színpadi bemutatkozásra november 6-a volt, héttagú zsűrivel, kísérő zenekarral (Pál István – Szalonna és bandája). 60 pontot nyert már az elsők közt a szekszárdi híres Bartina gyermekegyüttes. Az ötvenéves Bartina bejárta a világot, hozzájuk tartozik, mellettük válik híressé ez a fergeteges táncos gyermeksereg, amelynek egyik „szószólója” arról beszélt, hogy a tánc fejleszti a „kon-centrációt”, ami elég nagy bölcsesség, hiszen észben kell tartani a figurák sorrendjét: ami egyszerre kell menjen, abban nem lehet véteni, késni. A szekszárdi gyermekcsoport egyéni táncosa is nagy sikert aratott. Sándor Zsigmond decsi verbunkját még az aranysarkantyús lovag, a múlt évi Páva kitűnő táncosából zsűritaggá előlépett Berecz István is megirigyelte. Ennek az együttesnek immár története van, generációk táncolták el eredeti számaikat szerte a világon, és az újak, a gyerekek, beleszületnek a tánckultúrába. Ehhez képest azok a gyerekek, akik kevésbé koreografált számokkal jönnek, a családból hozzák, esetleg az iskola fedezi fel őket, még nem olyan tapasztaltak, vagy észre sem veszik, hogy a színpadon vannak, annyira természetesen adják elő táncaikat, dalaikat, vagy pedig izgulnak, félnek, bátortalanok, de később magukra találnak. Őket „éb-resztette” nyáron a balatoni tábor, az új környezet, a játék, az ismerkedés, a víz, a jó levegő. Az esélyegyenlőségre a szervezők megadták a lehetőséget. Ha megismerjük Kovács Dánielt Kárpátaljáról, indulását a családból, ahogy a veszélyhelyzetből, a kisebbségi sorból küzdi ki magát, a Páva mentőöve előtte van, a versenyekkel, a támogatással. 

Amint tapasztalhattuk, a skót dudások nincsenek egyedül Európában. A 12 éves Horvát Zalán Levente virtuóz staccattóját ezen az ősi hangszeren, 60 ponttal, a zsűri rögtön az élvonalba sorolta. Hasonlóképpen a gödi dudazenekar, az Aprája bizonyította, mennyi erő, fogékonyság, széphangúság csalható ki ebből a nehéz hangszerből. A dudások megküzdöttek ezzel. 

A Páva virtuózai

Mindannyian a nemrégiben hallott és ünnepelt gyermekekre, a virtuózokra emlékeztetnek ezen a küzdőtéren. A Forgórózsa együttes Budapest XVII. kerületéből rábaközi játékdalokkal a fővárosiakat hozta ebbe a fordulóba is. Nem felejthetjük Gorzó Boglárka széki népdalait, a Búza közé száll a dalos pacsirta lassan, nyugalommal előadott dallamát, szép kerek mondatait, ahogy a népdalról, a nagymamája és édesanyja dalolásáról beszélt. Eredeti széki ruhája sokaknak ismerős. 14 éves, Kolozsváron lakik, ott tanul, boldog, hogy ott élhet, Erdély szívének mondja. 

A harmadik elődöntőben a 12 műsorszámból nyárádmenti, szilágysági, széki, mezőségi, kalotaszegi táncok, dalok, muzsikás számok szerepeltek nem feltétlenül azokról a vidékekről jött versenyzők előadásában. A debreceni Hajdu táncegyüttes Berkenye csoportját jó volt látni nyárád-magyarósi viseletben, „Na még egyszer! felkiáltásokkal erősítve a táncosok dinamikus, ám eléggé nehéz újrakezdésének felépítését. A fiúk virtuóz verbunkját, a lányok remek forgását a Nyárádmentén is biztosan értékelik.

A harmadik elődöntőbe a hatéves Kiss Adrien Lívia Nagyváradról jött, szilágysági gyermekdalokat énekelt, amelyekről elmondta Sebő Ferenc, a zsűri elnöke, hogy régen ezek reneszánsz táncok zenei kísérői voltak, nem számítottak gyermekdaloknak, de Adrien ezeket korosztálya játékdalaiként énekelte, kedves, „gyöngy-virágos” hangján. 

Szívünkbe zártuk „a tamburás kislányt”, a kékfestő ruhácskába öltözött vajdasági Bognár Odettet, aki könnyedén kezelte a nem mindennapi hangszert, a tamburát, a moholi népdalok előadásával az elődöntő valóságos élőképe volt.

Üzenetét küldte a gyerekeknek Kányádi Sándor, aki 25 évvel ezelőtt azzal biztatta az eljövőkért búsulókat, hogy „a forrás nem apad ki”. A határon túli kis népművészek erről bizonyságot tettek.

A nagyecsedi verbunkkal 60 pontot szerző Hoksz Attila improvizálóképességgel adta elő a vidék három nagy táncosának örökéből származó díszes mozdulatokat. Dombrádról jött, nagy esemény volt számára, amikor elkészült első csizmája. Mi, nézők pedig azt csodáljuk, milyen könnyedén, milyen természetes módon viselik, ropják a táncot ebben a nem könnyű lábbeliben a kis legények.

Az elődöntők zsűrijének tagjait nem mindig egyformán érintették az egyes előadásmódok. Értékelendő, hogy mindenki a maga képviselte kategóriához húzott, azt jellemezte szebbnél szebb jelzőkkel, elragadtatással. Berecz István irodalmi példázatokkal szolgált, a magyar költészet nagyjainak idézeteivel – gondolok itt a kalotaszegi táncosok láttán a híres Ady-versre –, az is szépséges gondolat volt, amikor a 14 éves Hoksz Attila tánca után Berzsenyi emlékezetét juttatta eszünkbe.

Szép számban és kategóriában szerepeltek a csángóföldi gyerekek. Vrencsán Anita, Kostelek kis pacsirtája hímes fehér bundamellényben, katrincában a színpadkép fenyveseinek ölében énekli: „Kicsi csillag, ha leesik, elterül”. A lába üti a taktust: „a Tatros vize béfolyna a Dunába” – erről is szól a csángó ének.

Méltóképpen képviselték iskoláikat a művészeti iskolák együttesei. A deszki Dr. Martin György Művészeti Iskola Borbolya csoportja a Rábaköz gazdag tánckultúráját, hagyományait érdekes koreográfiával adta elő: „A lányok is lehetnek katonák” – erről szólt a tréfás táncuk. 

Mi mindenről lehetne még szólni?! A meseszép színpadképekről, amelyek a fellépők szülőföldjét idézik, a zsibongóról, ahol elsírják vagy elkacagják érzelmeiket. Mennyi élmény egy gyermek életében! És még mi minden várható, jön a negyedik elődöntő és újabb népművész virtuózok szereplése.

A fináléhoz odaképzelnék – talán megbocsátható – egy színpadképet. Ezt a csodálatos eseménysort egy 100 tagú gyermekkórus zárná, azt énekelné: „Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal”. Honnan jönne, milyen együttes lenne, amelyet erre érdemesnek tartana a nemes zsűri? Esetleg sejtik egyesek a gondolatolvasó nézők közül.