Emlékidéző életterek

Kusztos Endre festő- és grafikusművész a napokban tölti 88. életévét. Noha kerülgeti a betegség, és időnként kíméletlenül rá is telepedik, kedélye, életkedve gyakran erősebbnek bizonyul a bajoknál. Olyankor alkotói vitalitása a régi intenzitással tör elő, és újabb műveket teremt. Sőt olykor szovátai magányából is képes kimozdítani képzőművészetünk közkedvelt, kiváló egyéniségét. Ilyen alkalmakról többször is szóltunk mellékletünkben. A nyáron a Magyar Művészeti Akadémia atyhai találkozójáról tudósítottunk, és arról is természetesen, hogy jelen volt ott Kusztos Endre is, aki 2005-től tagja az MMA-nak. A művésszel Makfalván a Nagy Pál alkotótáborban is beszélgethettünk. A zárókiállításon bemutatott két grafikája előtt rövid interjút is készítettünk. Azt tesszük most közzé, születésnapi jókívánságokkal tetézve.

– Jellegzetes falusi házak, szimbólummá átlényegített tájrészletek láthatók a képeken. Régi ismerőseid?

– Ezeket a házakat nem ismertem, változik a falu itt is, másutt is. Az ember ösztönösen is az ismerős dolgokat keresi, az emlékei irányítják. Vonz a hely szelleme, azt vártam, hogy ismét a jól ismert látvány fogad. Más épületeket találtam. Hátramentem a kertbe, a kerítés is új volt. Elsőként azt rajzoltam le. Kerestem a régi, szép szilvafáimat. A nagy termés alatt letörtek, kivágták őket. Egy maradt csak lábon. Három csonka törzs nézett át rám a szomszéd kertből. Azokkal kezdtünk párbeszédet. Át is jött a szomszédasszony, hogy megnézze, mi az, amin olyan sokáig merengek csendben üldögélve.

– Melyik időszakod ötlött fel benned, amikor ezeket a fákat megláttad?

– A kezdeti korszakom. Azok a tónusok, festői hatások tértek vissza valahogy. Hasonló hangulatban, formában készültek a rajzok, mint a mi drága Nagy Palink idejében, amikor együtt jártunk szürkületkor vele és Balázs Imrével tónusos szénrajzokat csinálni. Mind a ketten ugyanazt rajzoltuk. A rajzpapírt kettévágtuk, az egyik az övé volt, a másik az enyém, a szenet is kettétörtük. Kiválasztottunk egy tájat, leültünk eléje, és együtt rajzoltuk, időre. Hol Hunyadi Laci Szárhegyen, hol meg Puskás Sándor volt a bíráló Kolozsvárt. Többnyire úgy döntöttek, hogy mind a kettő jó.

– Sok évvel ezelőtt, amikor még így rajzoltatok, talán meg sem fordult a fejedben, hogy majd 88 évesen is makfalvi fákkal dialogizálsz a helybeli jó hírű alkotótáborban.

– Nagy ajándék az élettől, a gondviseléstől, a jó Istentől, hogy ezt megérhettem. De jó lenne, ha ezek a barátok is itt lennének! Fiatalabbak voltak, mint én, Nagy Pali négy évvel később, 1929-ben született, már 34 éve, hogy ide, Makfalvára igyekezve, abban a tragikus balesetben elvesztettük szegényt, Balázs Imre, a másik drága barátom ’31-ben jött a világra, tavaly távozott végleg tőlünk. Emlékszem, amikor együtt dolgoztunk Nagybányán, Ferenczy Károlyra gondolva, ő mindig az erős napsütésben festett, én pedig akkor kezdtem neki, amikor a nap már lement. József Attila-verseket olvasott fel nekem, amíg rajzoltam, hogy hangulatot teremtsen. Egy kutya folyton ugatott, azt próbálta elzavarni. Ahogy a festéket kitöröltük, a kutya megette a festékes papírokat. Egyszer csak látjuk, hogy a szája körül a szőre csupa szín a sokféle festéktől. Vidám dolgok történtek 1954 nyarán. Az emlékek is éltetik az embert.

– Ha szürkületkor hívott is a rajzlap, azért te is megörökítetted az élet napos oldalát. 

– Hogyne, a festményeimből is több van itt a makfalvi állandó tárlaton. Engem is elbűvöltek a színek. Köd és napfény váltakozva hatott rám. Hát lehet tétlenül nézni, ahogy a nap a Küküllőmentét bearanyozza?! A színes képeim sora úgy ’62 – 63-ban kezdődött. Az olajfestést, pasztellezést is szeretem, de az én mondandómat, jelképvilágomat leginkább a szén- és tusrajzok testesítik meg. Talán a közönség is ezeket ismeri a legjobban. Nem mondok újat, ha kijelentem, a rajz az életem értelme.

– Azt is többször nyilatkoztad, hogy értelmetlen, hiábavaló az a nap, amikor legalább egy vázlatot nem készíthetsz.

 – Tényleg nemegyszer hangoztattam, és valóban meggyőződésem, hogy egyetlen napnak sem szabad eltelnie anélkül, hogy valami hasznosat ne tettünk volna. Másoknak is, de nekünk, alkotóművészeknek különösen fontos, hogy naponta rögzítsük a látottakat, tapasztaltakat. Állandóan dolgozni kell. Ennek az elvárásnak, amit elsősorban önmagam számára tartottam kötelezőnek, hosszú ideig eleget tudtam tenni. Sajnos, mióta rám tört a betegség, vannak napjaim, amikor mintha valami köd telepedne rám, akárhogy is szeretném, nem megy a munka. Az idei táborozáson szerencsére gyakoribbak voltak a jó napjaim, meglátszik ez a képtermésemen is. Úgy tűnik, ösztönző, gyógyhatású a fiatalok vidám hangulata. Örvendenék, ha sikerülne jövőre is itt lennem. 

– Így legyen!