Aligha létezik olyan, akinek az első iskolai napról ne lennének emlékei. Bennem is él még az első nap, melyben benne van az évnyitó, a búcsúzkodás a szüleimtől, az iskolapad, az új padtárs, a tanító néni és persze az ő kedves, felejthetetlen mosolya. Pár évvel ezelőtt gyermekeket kérdeztünk, hogy várják-e az iskolát... Volt, aki igen, és volt, aki nem. Most azonban szülőknek és pedagógusoknak szegeztük a kérdéseinket... Milyen is volt akkor, milyen emlékek jutnak a felszínre. Érdekes, meglepő és olykor megható gondolatokkal találkoztunk... Kérjük, fogadják a válaszokat szeretettel. Emlékezzünk, mosolyogjunk, és legyünk pár pillanatra újra iskolakezdők...
Dr. Elekes Ella Mária szemész főorvos: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk
– Szeptember... Jót szippantok a hűvös reggelből, és érzem a fakuló nyár illatát. Fordul az idő kereke, lassan, megállíthatatlanul, az ősi és örök ritmusba simulva. Tegnap egy iskola mellett mentem el. Éppen takarítottak. És bevillant: nemsokára kezdődik az iskola!
Rövid és gyors emlékképek siklottak elé, egymásra rakódva. Akár a Vasarely-térplasztikák, ahol a párhuzamos síkok egymásra, egymásba vetülése adja az időtlenség különös élményét.
Látom magam az első iskolai napomon, ahol megilletődve toppanok egy idegen környezetbe, majd későbbi felszabadult kisiskolás létemet. A tanulás természetes volt, nem esett nehezemre, pedig a normál oktatás mellett zeneiskolába is jártam. Kedves néhai tanítóm, Vészi Lajos gyakran rám bízta az énekórákat és az ünnepségeken az éneklés levezénylését.
Ötödiktől zeneiskolásként szinte mindig egész napos programom volt, jöttek a megmérettetések és az akkori idők kisebb-nagyobb igazságtalanságai, de a tanulás és a közösség élménye továbbra is meghatározó volt. Szerettem iskolába járni, a hosszú vakációk vége már unalmas volt.
A líceum már nem volt ennyire vonzó. A tanulás kényszerítő jellege és az eldurvuló politikai „nevelés” a meghasonlás dobozába zárta a lelket. Kamaszként igazságérzetem nehezen viselte, de a kihívások csak megerősítettek abban, hogy túl kell jutnom rajtuk. Habár nem szerettem, sokat köszönhetek ennek az időszaknak.
Mikor már rég hátrahagyottnak gondoltam életem eme korszakát, akkor kezdték el gyermekeim az iskolát.
Előbb az azóta már felnőtt lányok, majd később a most kamasz fiam. A lányok szívesen, a fiam már kevésbé, mindenki a saját temperamentuma szerint illeszkedett vagy nem a közösséghez, a tanerőkhöz és a tanulás kihívásaihoz. Mindenki meg kellett vívja a saját harcát a felnőtté válás döcögős útján.
Mellettük állva, őket tanítva szembesülhettem az iskola számtalan visszásságával, azzal, hogy hogyan válik száraz, pedagógiát, módszert és lelkesedést sokszor nélkülöző, motivációhiányos agytornává.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést: a tanterv kiötlőinek van-e egyáltalán gyermeke vagy unokája? A nagy modernségben elveszni látom a lényeget, a logikus gondolkodást és a hasznos célra törést. Hogy általános oktatásban általános kultúrát kell megtanulni és hasznosítani, hogy középről indulva mindenki arra kell törekedjen, hogy magát sikeresen meghaladva megtalálja helyét, hivatását... Ez soha nem volt könnyű, de talán most még kuszábbak lettek a dolgok.
Tapasztalnom kell a generációs különbségeket is, melyek elsődleges oka az otthoni környezet, a nevelés mélyreható változása vagy hiányossága. A gyermek csak tükre a felnőtt társadalomnak, amit ma nem illik kritizálni!
Mi az, ami mégis, ma is inspirál? Non scholae sed vitae discimus (lat. L. Annaeus Seneca) a. m. Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk – jut eszembe ballagásomkor választott idézeteim, credóm egyike, ami ma is időszerű, jó tanács annak, aki még előtte áll. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer, mint a mesében, minden jóra, jobbra fordul, mert „Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb…” (Szophoklész: Antigoné).
Dr. Gyéresi Júlia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa: Amikor az idő még megtartott minket
– Ó, milyen régen történt, amikor először az iskolapadba beültem! Hat és fél éves voltam, és a múlt században esett meg, de úgy érzem, egy teljesen más világban. Egy olyan világban, ahol az idő még bársonyosan, ráérősen hömpölygött, megtartott minket, és az új élmények, az új ismeretek feldolgozására lehetőségünk, esélyünk volt.
Ezért szorongtunk sokkal kevesebbet, mint a mai gyermekek. Minden, amit lépésről lépésre elsajátítottunk, lesüllyedt a tudatos hozzáértés szintje alá, és tudattalan hozzáértéssé vált. Bennünk volt, a miénk volt az újonnan megszerzett készség, könnyedén előhívhatóvá lett, mert kivárták, hogy befogadjuk az új tudásanyagot.
Stresszmentes élménnyé tudott válni a napi lecke, mert megértettük az új elemeket, feltérképeztük az összefüggéseket, mert mindannyian együtt haladtunk a tanulás útján. Amikor összpontosítani kellett, akkor azt nem zavarta meg sem a mi, sem a más mobiltelefonjának állandó pittyegése.
A szüneteket az iskolaudvaron töltöttük, futkároztunk, labdáztunk, beszélgettünk, vagy éppen a tízórainkat eszegettük. Mozdulataink finomítására és elménk csiszolására volt időnk, és főként kedvünk!
Ha valaki olvasott egy izgalmas történetet, és elmesélte, akkor azt mi is el akartuk olvasni, hogy mi is olyan lelkes és elragadtatott állapotba kerüljünk, mint a mesélő. A mi nemzedékünk megélte a belső tágasságot, mert értette és igényelte a betűk mögött kirajzolódó világ sokszínűségét. Csak aki olvas, csak az válhat jó emberismerővé, csak annak lesz igénye az önismeretre és az együttérzésre. Csak aki olvas, csak az tud türelmes, érdeklődő és segítőkész lenni. Csak egy olvasó ember tud mások folyamatos gyalázása és kritizálása nélkül létezni. Egy olvasó ember nem frusztrált, nem kicsinyes, nem gondolja azt, hogy mindenki az ő vesztére tör.
A képernyő felszínes tudást nyújt, könnyen feledhető tájékozottságot kínál. A könyv lapjainak kézzelfoghatósága, illata, a szavak mondatokká, történetekké szerveződése bennünk, a mindent felülíró mámor megélése, hogy az elménk révén beléphetünk egy új univerzumba, mert képesek vagyunk az értő olvasásra, ez az, amit elsősorban megtanítanék minden iskolakezdő kisgyermeknek.
Hagynám, hogy az idő a barátjukká legyen, és nem az ellenségükké! Nem siettetném az írás, az olvasás megtanulását, hanem elmélyíteném sok-sok gyakorlással a kicsinként, de alaposan megszerzett tudást. Hogy értőkké, érzékenyekké válhassanak, és ne értetlenekké, érzéketlenekké!
Szucher Zsuzsa, a Marosvásárhelyi Mihai Eminescu Pedagógiai Főgimnázium óvodapedagógusa: „Hej, óvoda, óvoda (...), olyan, mint egy kacsalábon forgó, ékes palota” – ekképp tárult Vackor, a kismackó elé az óvoda
– Lassan beköszönt az ősz, újra megszólal a csengő, sok kisgyermek indul egy újabb, csodás világ felfedezésére. Benépesednek a bölcsődék, óvodák, megkezdődik egy újfajta élet számukra, amikor már nem csak a biztonságot nyújtó anya, apa a társ napközben, nem az otthon a környezet. Meg kell ismerkedni egy új hellyel, sok új felnőttel, gyermekkel.
A család után a bölcsőde vagy óvoda jelenti sok gyermek számára azt az új szocializációs színteret, ahol a testi-lelki jólléte szükségleteinek kielégítése valósul meg. Az óvoda igyekszik megteremteni a legkedvezőbb légkört a gyermekek fejlődéséhez, azt a termőtalajt, melyben a magocska növekedésnek indul, kibontakozhat a maga tempójában.
A kezdés mindig izgalmas és kihívásokkal teli időszak, legyen szó akár egy bölcsődébe, óvodába vagy akár előkészítő osztályba induló pöttöm lényről. Ahhoz, hogy zökkenőmentesen induljon a tanév, és a gyermekek a lehető legjobban érezzék magukat, érdemes előre felkészülni.
Óvodapedagógusként az a tapasztalatom, hogy ha a kicsi már az óvoda előtt gyakran megfordult gyermekközösségekben, vagy volt bölcsis, akkor jóval könnyebb a beszoktatás, hiszen többé-kevésbé tisztában van azzal, hogy milyen is egy ilyen környezetben.
A bölcsődei vagy épp az otthon töltött évek után az óvodában egy új világ tárulkozik a gyermek elé, a társas kapcsolatok lassan valódi értékké válnak számára. Az elkövetkezendő években pedig számtalan dolgot fog kipróbálni, felfedezni, rengeteg új képességre szert tenni, miközben megteszi első önálló lépéseit.
Nem egyformák a gyermekek, mindegyik másképp éli meg az új helyzetet, különböző az érzelmi ritmusuk, temperamentumuk. Van, aki könnyedén fogadja az új helyet, új játékokat, új gyermekeket. De akad, aki meghúzódik egy csendes sarokban, és csak szemlélődik, alaposan felméri az új teret, míg bátorságot nyer.
A kezdés mindenképpen gördülékenyebb, ha nyáridőben a család közösen kezd az óvodára hangolódni, akár el is látogat oda, napi eseményekkel kapcsolatos beszélgetésekbe, játékokba beleszövi az oviban várható dolgokat, történéseket. Nagyon gazdag, változatos irodalmi anyag, mesekönyvek szólnak az óvodakezdésről, ezeket esténként jó lapozgatni, mesélni belőlük, felcsigázva az óvoda iránti érdeklődést.
Minden gyermeknek szüksége van a rendszerességre, a biztonságot nyújtó szabályokra, a mindennapi rutinokra. Emiatt ajánlott azokat már fokozatosan előrevetíteni. Ha kellőképpen felkészül a gyermek az óvodakezdésre, hamar megbizonyosodik, hogy ténylegesen kacsalábon forgó palotába érkezett, akár a mesebeli kis Vackor.
Az év eleji pityergések hamar kimaradnak, hisz minden óvodapedagógus élményteli, játékos, biztonságot keltő közegben fogadja a kis újoncokat, elfeledtetve az elválás nehezebb pillanatait. Ha mégis nehezebb az elválás, a gyermek magával hozhat egy anya-apa illatát hordó „kütyüt”, amelyet annyiszor megölelhet, ahányszor csak akar a beszoktatás ideje alatt, ezáltal közelebb érezve a szülő jelenlétét.
Az óvodába, iskolába lépés emlékezetes időszak mindannyiunk számára. Habár az évek összemossák a sok régi emléket, többnyire kedvesen elevenednek meg előttem. Az oviba lépést követően rövid időn belül barátokra tettem szert.
Sírtam, ha betegség esetén nem mehettem. Nővéremmel együtt vittek más-más csoportba, de napközben lehetőség adódott a találkozásra. Egy bokrokkal körülölelt zsibongó, kacsalábon forgó palotának tűnt számomra az első óvodám.
Az iskola kezdése is ünnepként elevenedik meg előttem, most is érzem az új iskolatáska, a tolltartó, a ceruzák, a füzetborítók illatát. A nagy izgalomban már korai órában felkeltem, felöltve a szépen kivasalt egyenruhát, s hátamon az új táskával már indultam volna iskolába, de szüleim felvilágosítottak, hogy még hajnal van.
Az óvodakezdés sok szempontból kihívást jelenthet, azonban megfelelő felkészüléssel és pozitív hozzáállással könnyedén letehetjük a sikeres, élménygazdag tanév alapjait. Tanévkezdéskor változhatnak elvárások, követelményrendszerek, de mindig szem előtt kell tartani az óvodáskor elsődleges szerepét, az önfeledt, játékon alapuló, felfedező közös foglalkoztatást, személyiségformálást.
Minden gyermeknek, szülőnek, pedagógustársnak jó készülődést, élménydús tanévet kívánok!
Dr. Puskás Attila, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára: A kezdet tiszta és izgalmas…
– A tikkasztó nyári hőség enyhülése, a hűvösebb hajnalok, a nap megtört sugarai jelzik az ősz közeledtét. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy gyermekek, szülők, nagyszülők vagyunk, vagy éppenséggel nincs gyermekünk, eszünkbe jut az iskola, hiszen valamiképp kötődünk hozzá.
A gyermek érez leginkább izgalmat ilyenkor. A kis óvodás nem érti, hogy szülei miért „hagyják el”, a nagyobbacska viszont örvend, hogy találkozhat barátaival. Az előkészítőst egy ijesztő, de ugyanakkor varázslatos érzés hatja át, hiszen belép egy óriási épületbe, egy nagy osztályterembe, ahol megtanul írni, olvasni és számolni, és ezzel óriási lépést tesz a felnőttek birodalmába. A nagyobbak viszont már amiatt búslakodnak, hogy vége a hosszú nyári alvásnak és a lazulásnak, és szomorúan konstatálják, hogy „idén se vitte el a kutya az iskolát”, pedig gondolatban sokszor bekenték szalonnával az oldalát. Akinek lassan már „kiáll a szekere rúdja”, nosztalgiával tekint vissza az iskolás évekre, ámbár inkább a jövője izgatja.
Sok szülő hálás a szeptembernek, mert az ilyenkor szokásos kiadások ellenére végre valaki „vigyáz a gyermekre”, míg ő dolgozik. Többé nem kell aggódnia, hogy milyen társaságba került a tömbház előtt, vagy fizetni a méregdrága nyári táborokat, lebeszélni a nagyszülőkkel, szomszéddal, baráttal a felvigyázást... De ő is izgul, főleg városon, hogy miként osztja be úgy az idejét, hogy a hatalmas forgalomban, vérbeli „taxisként” mindenhova – iskolába, edzésre, táncra, magánórára, úszásra, taekwondóra, focira, hokira és még ki tudja hova – időben elérjen gyermeke. Izgul az év végi abszolválóvizsga, az érettségi vizsga, az egyetemi felvételi miatt...
Sokan azt gondolják, hogy a tanár nem izgul, mert rutinból teszi a dolgát. Azt gondolják, hogy szeptember elején szomorú, mert lejárt az irigylésre méltóan hosszú szabadsága. De a munkáját hivatásként megélő pedagógust is egy bizsergető érzés keríti hatalmába amiatt, hogy sikerül-e élménnyé és nem átokká tenni a tanórát és az iskolát a gyermekek számára, sikerül-e minél többet „kihozni” önmagából és belőlük, Márton Áron-i értelemben egy magasabb szintre emelni a szellemet, és ezáltal, hosszú távon a jövő erdélyi magyar társadalmát...
És ne feledjük a nagyszülőket sem. Akik azon gondolkoznak szeptember elején, hogy hogyan tudnak minél többet besegíteni. Nehéz helyzetek megmentői ők, amit sokszor csak azok a szülők, családok értékelnek, ahol nincs a közelben a mama, akiknek nem tud segíteni a szállításban a tata, és így tovább.
Az emberi élet egyik legnagyobb áldása az újrakezdés lehetősége. A kezdet tiszta és izgalmas. Tiszta lappal indulunk neki egy új kalandnak, az új tanévnek, de mindannyiunkban ott lapul valahol mélyen az izgalom, hogy vajon milyen is lesz az? Seneca, Nero császár nevelője írta, hogy a kezdet a mi hatalmunkban van, a kimenetelről a szerencse dönt. Mi ezer éve a Jóistenben – és nem a szerencsében – bízunk. Bízzunk abban most is, hogy áldása lesz rajtunk, helyezzük az új tanévet az Ő kezébe!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
