Emerenc: nosztalgia a szeretet iránt
A november 18-ai felújításon láthattam azt az előadást, mellyel a színház és a közönség Farkas Ibolya művésznőt ünnepelte 55 éves pályafutása alkalmából.
A november 18-ai felújításon láthattam azt az előadást, mellyel a színház és a közönség Farkas Ibolya művésznőt ünnepelte 55 éves pályafutása alkalmából. Úgy látszik, minden nagyobb művész megadja a lehetőséget a közönségnek, hogy újra és újra felfedezhessék. Szabó Magda Az ajtó című előadásában ő Emerenc.
De ki is ez a furcsa lény? A maga vad és szelíd, esendő és tündéri, szomorú és izzó lényével az emberi élet mélyébe hatol. El tudja fogadni az elfogadhatatlant. Micsoda titka lehet? Teljes mélységében ábrázol: odavonzza a drámai csendet, az oldott nevetést, ott van az emberi sors minden szépsége és tragikuma. Emerenc a művésznő egyik legnagyobb, döbbenetes erejű alakítása.
Mennyi erőből és gyengeségből áll egy ember! Íme, a játék korunkhoz is küldhet üzenetet. Hatásosan, megrendítő erővel. Betegség? Abban az életben nem lehet feloldódni, de nem a pusztító kór miatt, hanem mert az értelmesebb élet, a menekülés lehetősége nagyon is szűkös korlátok közé szorul. Ez a távlattalanság öli meg a lelket. Nosztalgia a szeretet iránt? Ennek a vágyódásnak a fájdalma érinti meg leginkább lelkünk. Igen, a nagyobb karambol a közöny, amely közömbösíti az emberi érzéseket és kapcsolatokat. Emerenc: fanyar, finom, elegáns. Keserű és bölcs: fanyar bölcsesség. Torokszorító önhalál. Nem hős és nem mártír: Ember, s mily büszkén hangzik ez a szó!
Farkas Ibolya olyan művész, aki egy kicsit igazán belehal minden szerepbe. Így láthatjuk a legnagyobbat: az azonosulás csodáját. Önmaga szívdobbanását erősíti fel szinte hallhatóvá! Rejtelmes játéka a léleknek: borzongató lélekjáték.
Az előadásnak vége. Emerenc eltűnik, és marad az emlék, amit megőrzünk belőle. Egy mosoly, megrendülés, egy gondolat. A múlt terhét viselő jelen és sok töprengenivaló.
A művésznő mindig teljes bedobással játszik. Talán ez etikai kérdés. A lelki erőnlét kulcsa pedig talán a hit, hogy az igazi színház életben marad.
Az igazi nagyság jele az egyszerűség. Embernek és művésznek egyaránt kiváló. Furcsa áramkörbe kerülünk: a művészet bűvölete ez. Láthatatlan sugár. Két iszonyú nehéz feladat van: nevetni és sírni. De milyen az igazi nevetés? És milyen a sírás? És ami a kettő között van? A teljesség? Lábujjhegyre állva nem lehet megnőni, belülről kell.
Adni vagy nyújtani? Nagyon nagy különbség. Az utóbbiban benne van az adás összes variánsa.
Drága művésznő! Köszönjük mindazt, amit nekünk nyújt. Remélem, még sokszor tapsolhatunk újabb és újabb szerepekben nyújtott alakításaihoz. Ehhez kívánunk egészséget és töretlen alkotókedvet!
Vígh Katalin
