Embertől emberig

Kivételes tehetséggel, alaposan kimunkált mesterségbeli tudással és a művészi kiteljesedés biztató reményével gazdagon feltarisznyálva kelt útra huszonöt évvel ezelőtt a Zagyva László – Z. Erdei Anna művészházaspár, és váltotta marosvásárhelyi otthonát nyíregyházira. A grafikusművésznő távozásuk előtt alig két esztendővel első, nagy sikerű egyéni tárlatával hagyott mély nyomot a vásárhelyi köztudatban, szobrász férje jóval korábban, a Színház téren avatott négy modern múzsaszobrával vált közismertté a helybeli művészetkedvelők táborában. Negyedszázad teltével a Kultúrpalota földszinti galériáiban rendezett kiállításuk egyértelműen tanúsítja, reményeik valóra váltak: 70 éves jubileumuk táján mindketten erőteljes, egyéni hangvételű, értékes és gazdag életművet tudnak felmutatni, amelyet jól kiérdemelt elismerések, díjak, méltatások honorálnak. Erről az itthoniak talán ritkábban hallottak, annál kellemesebb a mostani visszatekintő tárlat és a két alkotó termékenységét, következetes munkásságát vázoló pályarajz kiváltotta meglepetés. Persze nosztalgiákkal telített ez a bemutatkozás, ezt a kiállítók és a nézők egyaránt érezték, ifjabb kori vásárhelyi, székelyföldi, erdélyi emlékek is mindegyre szóba kerültek a jó hangulatú megnyitón, de a szubjektív hozzáállás csak jótékony ráadás volt, ettől eltekintve is kétségtelen, hogy magas színvonalú, lélekrendítő és lélekemelő a felvonultatott grafikák és plasztikák gondolat- és érzelemdús, látványos együttese.

Egyik méltatója, Nagy András a rajz zsoltárosának nevezte Z. Erdei Annát. Az emelkedettség, a hit, a tisztaságra áhító, ünnepi lélek, mindaz, amit e fogalomhoz társítunk, valóban sajátja a tömör, balladás beszédű,

érzékeny grafikusnak. Költő is Z. Erdei Anna. Kevés szóval, sejtelmes, döbbenetes metaforákkal, remekmívű képekkel fogalmazza meg üzenetét, mondja el a lényeget, vagy érezteti meg azt, ami szavakban el se mondható. A líra húrjait pengeti, közben szemünk előtt dráma és tragédia is testet ölt. Korérzés, a mai világ rémisztő jelenségeiből fakadó szorongás, rettegés, félelem, aggodalom vezeti a kezét, grafikáin talán ezért lettek úrrá a sötét tónusok, lapjain ezért mélyült el a szén feketéje. De amint a mélységből az égi magasságig emel, s onnan vissza is kísér, oldódást, lelki enyhülést is kínál. Emberi és emberen túli, evilági és túlvilági dolgok, univerzumok tárulnak elénk egyénítést nélkülöző, mégis annyira jellegze-

tes, karakteres alakjai által. Egyfajta „em-beri – isteni színjáték” zajlik a szemünk előtt, és folytatódik bennünk tovább akkor is, amikor már rég kijöttünk a kiál-lítóteremből. Megtört, a maguk útját mégis végigjáró emberek, angyali üdvözletet hozó égiek, némán is beszédes pegazusok népesítik be szénrajzait, kollázsait, digitális nyomatait. És megszólalnak az igazi költők is az írott szót is képbe építő, lenyűgöző sorozatban. Radnóti, Pilinszky, Kányádi, Páskándi, Szilágyi Domokos, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, és sokat sejtetőn tovább sorolhatók kiemelkedő lírikusaink, akik annyira hatottak rá, hogy egy nagyszerű Művészkönyv-ciklus megalkotására ihlették. Versképei különösen emlékezetessé teszik a tárlatot. De ne feledkezzünk meg azokról a kollázsokról sem, amelyek nem antropomorf fogantatásúak, hanem geometrikus és fényhatásokra épülnek. Elsősorban az ezüsttel kísérletező Metál ciklusát említhetjük. És van néhány színes munkája is. Pasztellek a Gyimesekből. Bizonyság arra, hogy a szülőföld az alkotótáborok révén mindegyre hazaszólította. De hogy is lehetne másképpen?!

Zagyva László pár nagyméretű faműve is itthoni művésztelepen, Borospatakán született. Különleges lelemény ez a groteszk, elnyújtott nyakú, humorral, iróniával telített emberállat-sorozat. Festett tölgy, bükk, platán a nagy tömbből kifaragott Szirén, a Főnix, a Család, a Mi, ti, ők, a Paráznabillegető, ezek a madárfejű, ember alakú vagy végtagú, emberi tulajdonságokat, jellemvonásokat ötvöző, fura lények. Mosolyt csalnak minden néző ajakára. Szellemes telitalálat valamennyi. A Hangszerelés három változata pedig már a művész zene és hangszerek iránti vonzalmát tükrözi. Ezeknél a fát fémmel párosítja. És humorban fogantak bravúros bronz kisplasztikái is. A Duda ciklus bőven kamatoztatja a formában rejlő játékos lehetőségeket és a nyelvi humorforrást, a szójátékot is. Dudás és hangszere bizony gyakran megküzd egymással. Hol egyik, hol a másik kerekedik felül. Nem kétséges, ki a nyertes: a szobrász maga. Úgy tűnik, ő mindent megtanult, amit egy jó szobrásznak tudnia kell. És azt is régóta tudja, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Igen, ha kell, ha a munka úgy kívánja, az ördöggel is muszáj paktálnia. Ilyesmi fakaszthat olyan fejre állított gondolatokat, ötletsziporkákat, amelyek kitűnő éremsorozatának abszurd, nevettető darabjait szülték. Például a Metafora I-II., az Ecc, pecc, kimehetsz…I-III., a Bohóc, A boldog, a Füles című abszurdokat. A kiállítás egyébként arról is meggyőz, hogy Zagyva az elmúlt huszonöt évben ötvösként is remekelt. Számos eseményhez, évfordulóhoz kapcsolódó hely, személyiség, díjak megmintázására kapott megbízatást. Vert érmek is kerültek ki a keze alól. Bronzba önthette, márványba faraghatta több történelmi nagyság portréját. Mellszobrokat, egész alakos köztéri alkotásokat mondhat magáénak. Hunyadi János, Széchenyi István, Esze Tamás, Bem József, a költő Váci Mihály arca, egyénisége úgy rögzül a beregszásziak, kőszegremeteiek, nyíregyháziak tudatában, ahogy Zagyva László álmodta meg őket. Monumentális szobrászata Gyergyószárhegyen a Sirató című kőkompozícióban, Nyíregyházán a Holokauszt gránit emlékműben, legújabban Szatmárnémetiben a Hám János bronz és mészkő emlékműben öltött testet. És szintén köztéri, de zenei motívumokat kamatoztat a nyíregyházi Szent Miklós téren a Hangulatok című bronzszobor-együttes, amely a négy évszakot mutatja fel dicsérendő plasztikai virtuozitással.

Két dudás egy csárdában? – fogalmazódhat meg egyesekben a kérdés. Igen, lehetséges. Nemcsak elférnek egymás mellett, jól kiegészítik egymást. Alkotóként is példás az együttműködésük, akarva-akaratlanul is ösztönzően hatnak egymásra. A kiállításon a grafikus súlyos, mélyreható gondolatait, befelé fordulást sugalló tematikáját jól ellensúlyozza a szobrász derűje, optimizmusa, s a közönség azt is érzékeli, hogy a galériában rabul ejti a nézőmarasztaló harmónia. Szívesen látnánk a nem túl távoli jövőben a vásárhelyiségétől végleg megválni nem tudó, nem is akaró két művész újabb tárlatát.