Ember az úttesten
2023-03-06 16:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Gyakran látni útszéli árokban alkoholmámorban pihenőt, ez már olyan megszokott látvány, mint március közepe táján az ibolya. (Néha még a színvilág is hasonlít, csak a forma és az „illat” tér el.) A múlt szerda délután Hétúr határában heverő férfi azonban nem a – viszonylag biztonságos – sáncban várta a kijózanodást, hanem félig-meddig az országúton. Fejjel a forgalomnak feküdt, fölötte egymás után suhantak el az autók. Csak a Gondviselés őrizte meg attól, hogy valamelyik jármű áthajtson rajta.
Segesvári terepmunkáról tartottunk hazafelé a kollégámmal, amikor észrevettük. Munkatársam, lapunk fotóriportere, nem sokat teketóriázott, amint lehetett, a gépkocsival az ellentétes sávra kanyarodott, hogy visszatérjünk az életveszélyben lévő illetőhöz. A mozdulatlan férfi kollégám érintésére némiképp magához tért, de arról szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy hol van, és éppen mi történik vele. Miután sikerült biztonságos helyre segíteni, felült, és ránk emelte bágyadt tekintetét. A fején két frissnek látszó – bár már nem vérző – seb éktelenkedett.
Hamar kiderült, hogy nincs kivel szót érteni, de mivel magára hagyni sem volt tanácsos, a kollégám úgy döntött, hogy mentőt hív. Az elhatározásból valami a kábult férfi tudatáig is eljutott, mert azonnal fenyegetőzni kezdett – „te omor”, ismételgette kitartóan –, majd feltápászkodott, és imbolygó léptekkel, mint egy holdon járó, elindult „haza”, pontosabban az országút közepe felé. Hátborzongató volt végignézni, ahogy a kollégám utánaered, és megpróbálja az út szélére tuszkolni. Miközben viaskodtak, változatlan sebességgel húztak el mellettük a gépkocsik, egyik a másik után. Egyetlen járművezetőnek sem jutott eszébe, hogy félrehúzzon, kiszálljon, segíteni próbáljon. Pontosabban, amikor a részeg férfi még az út szélén ébredezett, és a kollégám a mentőt hívta, egy – egyetlen-egy! – magyar fiatalember megállt, és megkérdezte, hogy tehet-e valamit. Az országút közepén zajló igazi „akció” alatt azonban egy arra száguldónak sem volt öt-tíz „fölösleges”, önzetlen segítségnyújtásra fordítható perce.
Végül sikerült az imbolygó embert kitolni az út túloldalára, ahol egy sáncban új pihenőhelyet talált. Nemsokára a mentőautó is megérkezett, a férfit a néhány fős csapatra bíztuk. Kollégámmal csendben folytattuk az utat hazafelé, közben magunkban azon tanakodtunk, mi történhetett volna azzal a szerencsétlennel, ha történetesen nem arra van dolgunk. És milyen kálvária várt volna arra a sofőrre, aki esetleg elgázolja az önkívületi állapotban lévő illetőt, az életre szóló lelki traumáról nem is beszélve?
Újra bebizonyosodott, hogy az elesettek, a konkrét vagy átvitt értelemben út szélén heverők az emberi társadalom nagy része előtt láthatatlanok. Könnyebb félrefordított tekintettel ítélkezni egy részeg „fazon” fölött, mint megállni, és belekeveredni egy „haszontalan” – azaz hasznot nem hozó – ügybe. Egyesek – sokak – értékes idejének töredéke, öt-tíz perce többet ér egy emberéletnél. Pedig bármikor bárki sáncközelbe kerülhet. Az is megfordult a fejemben, mi történik akkor, ha valakit netán kirabolnak, és mobiltelefon sincs nála, hogy az előírásoknak megfelelően kérhessen segítséget az egységes hívószámon. Akkor is ugyanígy elszáguld mellette a sok siető „felebarát?” Sokáig lehetne még ragozni az esetet, a lényeg ettől úgysem változik. És igen, könnyen meglehet, hogy a hétúri történet főhőse egy nap múlva ugyanúgy ott hevert az út szélén, kiszolgáltatva magát a gépkocsiforgalomnak. Mondhatjuk, hogy magának keresi a bajt, ez a „karmája”, a végzete, hagyni kell megtörténni az elkerülhetetlent…. Mondhatjuk…, vagy megállhatunk segíteni. Neki és a hozzá hasonlóknak. Azt hiszem, az emberség valahol ennél a választásnál kezdődik…, vagy itt ér véget.
