Ember az embertelenségben
a címe a Bekecs Néptáncegyüttes XX. századi magyar sorsot bemutató, nagy ívű, szívet rendítő előadásának.
a címe a Bekecs Néptáncegyüttes XX. századi magyar sorsot bemutató, nagy ívű, szívet rendítő előadásának. Átgondolt dramaturgia, amely egyszerre tragikusan lírai, megrendítően drámai, a nézőt nem aprólékos történelmi tényeken vezeti végig, hanem a XX. század eseményeinek a lélekben lecsapódó egyéni és kollektív élményein. Mi csak hallottuk, mesélték suttogva, ott voltak ezek a történetek a mindennapjainkban, hogy volt egy haza, hogy elveszett, amit „a mai napig nem tudunk elhinni” (Kós Károly), pedig sok, rettentően sok volt a bizalom és az áldozat.
Az előadás látványelemei szoros egységet képeznek az egyes jelenetek hangulatával, mondanivalójával. A jól megválasztott néptánc-koreográfiák (rendező-koreográfus Tőkés Csaba Zsolt, a rendező asszisztense: Benő Barna-Zsolt és Tőkés Edit), az ének, a muzsika mellett (zenél a Heveder zenekar) képek vetítése és hangbejátszások, a világítás (látvány, projekció: Ferencz Hunor), a díszlet (Csíki Csaba), a jelmezek (tervező: Cs. Kiss Zsuzsanna) is fokozzák az élményt. A kivetített régi katonafotók mintha azokat a hajdani katonatörténeteket juttatnák eszünkbe, amelyeket olyan szívesen meséltek a férfiak mulatságok, találkozások, ünnepek alkalmával vagy a hosszú téli estéken egy pohár bor mellett. Megszületik a döntés: el kell menni, be kell rukkolni. Ezt az álomszerű pillanatot a katonabúcsú, -búcsúztató nagyon is élő, színes pillanata követi: székely ruhában lendületesen, elsöprő jókedvvel táncolják a sóvidéki verbunkot és a páros táncot, hiszen nincs semmi ok a félelemre. Bizakodva indulnak a harctérre a legények, mert „mire a falevelek lehullanak…”, itthon lesznek győzedelmesen. Aztán látjuk vérvörösen a harcmező füstjét, majd a háború nyomait. És Trianont. Döbbenetes jelenet. Nagy hatású. Miközben a férfiak csángó körtáncban már-már nem is táncolva, inkább teljes erővel egymásba kapaszkodva egyre gyorsuló, szédítő körtáncot, haláltáncot táncolnak, a lányok (itt az idegen hatalmak vagy utódországok) próbálják kiszakítani, kitépni őket a körből – a hazából. Hatalmas vászonnal kötözik magukhoz a férfiakat, és ez a vászon lesz a szemfödelük is, amivel a lányok kivonszolják őket a színről.
Kányádi Sándor Fától fáig című versének néhány sorát, Kós Károly Kiáltó szó című írásának pár mondatát, Ady Endre Ember az embertelenségben című verséből vett idézeteket, illetve Szép Ernő Felhő című versének két sorát halljuk, mintha a saját gondolataink dübörögnének a dobhártyánkon, miközben követjük a színpadon a tánccal elmondott történéseket, melyeket Illyés Gyula így foglal össze: „Mert olyanokat értünk meg, amire ma sincs ige”. (Forgatókönyvíró, dramaturg: Prezsmer Boglárka.)
A férfitánckar otthonosan mozog a néptánc világában. Férfias erővel, lendületesen, úgy járják, hogy pontosan éreztetik velünk, miért táncolják azt, amit éppen táncolnak: a legényest, a toborzót, a kiképzés magyarországi (alföldi) verbunkját, a magyar hazát jelképező csángó körtáncot, a hadifoglyok kínzatásait, az orosz katonák túlkapásait, vagy éppen a kommunizmus rémuralmát. (Tánckarvezető: Mészáros Zoltán.)
Samu Etel Imola éneke kíséri végig az előadás legfontosabb pillanatait. Ő az örök kedves, örök édesanya, akár mesélőnek is felfogható. Az ő lelkéből fakadt énekek mutatják a sorsot, vagy fohászkodnak az apáért, kedvesért, fiúért, falustársért Istenhez. Kitűnő a népdalválogatás (zenei szerkesztő: Molnár Szabolcs). Lezárja vagy éppen továbblendíti a jeleneteket. Samu Etel Imola nemcsak a régi falusi éneklési stílust hozza színpadra, tökéletesen utánozva egy-egy adatközlőt, hanem hozzátesz a maga egyéniségéből, lelkiségéből, mintha nem is betanult dalok lennének, hanem abban a pillanatban történő alkotások. Bennük van az énekes szíve-lelke, gondolatai, s ettől válik igazán hitelessé.
A női tánckarnak sokféle feladattal kellett megbirkóznia: feketébe öltözve a háború rémségeit képviselik, a nyomasztó magányt, az emberpróbáló nehézségeket, a halál rémületét. Mint lidércek ülnek a katona hátára, hajszolják végkimerülésig. Ők a „nagyhatalmak” is, akik szétszaggatják az együvé tartozókat, de ők a gyermeket ringatók, pajkosan játszók, hűséges szeretők, tiszták és igazak, a meglódult világban ők az állandóság, az otthon. Jó volt a lányok énekét hallani, és érteni a dalszövegeket a mozgások alatt és ellenére is.
Aki soha nem hallotta, vagy eddig nem gondolta, érezte át a huszadik század embert-nemzetet próbáló történéseit, ezt az előadást végignézve nem marad eddigi érzéketlenségében, hanem együtt érez, és együtt gondolkodik a múltunkról, jelenünkről és a mégis biztató jövőnkről. A kommunista terror kiváltotta kivándorlási hullám magányosan boldogságkereső, bőröndjüket cipelő, csomaggal rohanó, egymással nem is kommunikáló emberei közül egy pár mégis egymásra talál, és felveszi újra a viseletet, felvállalja identitását. Egy pillanatra megállnak a nagy pénzszerző rohanásban, és kinyílnak a bőröndök, elővillannak az emlékek, meglátszanak a benne levő viseletdarabok, amelyek arra várnak, hogy felvegyék őket. Megérjük valaha, hogy viseletbe öltöztessük lelkünket?
Ady Endrét halljuk: „S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben”.
Ez az előadás az elmúlt száz esztendőről szól. Érdemes megnézni. Hiteles, megrázó erejű, felkavaró, elgondolkodtató, reménykeltő. Katartikus. Olyan, amilyennek egy igazi művészi produkciónak lennie kell.
Kiss Julianna