Menekültek egy év távlatában

Eltarthat a konfliktus

Románia az első volt azon országok között, amelyek az orosz–ukrán háború kirobbanása után (már néhány napra rá) fogadtak menekülteket. Míg az elején úgy tűnt, hogy elég kaotikusan rendezik a menekültügyet, alig két héten belül sikerült a hatóságokat és főleg a civil szervezeteket mozgósítani. A határátkelőhelyeken, majd az ország több helységében is segítettek a háború elől menekülőkön. Többen csak átutaztak Románián, mások hosszabb-rövidebb időre maradtak, nekik a hatóságok, a nemkormányzati szervezetek, magánszemélyek viselik gondját. Mindezek mellett az eltelt egy év alatt nehezen illeszkedtek be. Legtöbbjük arra vár, hogy befejeződjön a háború és hazatérjen. 

Jelenleg Maros megyében mintegy 350 menekült szerepel a hivatalos nyilvántartásban, többségük bérelt lakásban él. Az állami menhelyeket felszámolták. Marosvásárhelyen a több nemkormányzati szervezetet magába foglaló, a MuresHub keretében tevékenykedő Suryam Egyesület számos nemzetközi szervezet, köztük az ENSZ Menekültügyi Hivatalának a támogatásával különböző integrációs programokat szervez számukra: klubdélutánokat tartanak, orvosi, pszichológiai asszisztenciát is biztosítanak számukra. Egy év alatt mintegy 900 ukrán menekült vett részt ezeken a tevékenységeken. Néhány ukrajnai önkéntessel a háború kitörésének első évfordulóján beszélgettünk az egyesület székházában. 

Tonya Csavlova elmondta: élete legrosszabb időszaka volt, amikor Irpinből elmenekült 11 éves lányával. Kijev külvárosát már az első napokban bombázták az oroszok. Nem volt maradásuk. Romániába menekültek, ahol teljesen idegen környezetbe kerültek. Nem ismertek senkit, egy szót sem értettek románul, és bár tud angolul, ez nem bizonyult elegendőnek a megfelelő kommunikációhoz. Az egyik egyház ajánlására jutottak a MuresHubhoz, ahol más menekültekkel is találkozhattak. Ez a lányának is jó, hiszen több ukrajnai gyerekkel is barátkozhatott. Tonya önkéntes munkát vállalt az egyesületnél, és sikerült romániai kapcsolatokat is kiépítenie, némiképpen normalizálódott az életük. Nemrég tért vissza Csernovicból, ahol találkozott a fronton szolgáló férjével. 

– Amióta Romániában vagyunk, csak négyszer találkozhattam a férjemmel, Csernovicban. A lányunk szenvedi meg legjobban a távollétét. Nagyon szomorú, sokat sír... Nem mehetünk vissza Irpinbe, mert ott hiányos az élelmiszer-ellátás, nincs munkahely, nem működnek az iskolák, gyakori az áramszünet, és állandó riadókészültség van. Nem veszélyeztethetem a gyermekem életét – mondja. 

Tonya Ukrajnában pincérnőként dolgozott, majd rendezvényszervezéssel foglalkozott. Szakmájában dolgozna továbbra is, de Irpinben bezártak a vendéglők, jelenlegi szolgáltatásuk ételrendelés és kiszállítás. Nem találna otthon munkát. Abban reménykedik, hogy folytatódik az 50/20 program (sz.m.: a kormány napi 50 lej szállás- és 20 lej étkeztetési díjat fizet azoknak a romániaiaknak, akik ukrajnai menekülteket fogadnak), így ebből és az egyesülettől kapott jövedelméből megélhetnek. 

– Csernovicban nyitva vannak az üzletek, a vendéglők, mintha nem is lenne háború, de Irpinben üresek az utcák... Remélem, hamarosan hazatérhetünk, és boldog életünk lehet a családunkkal együtt szülőföldünkön – mondja, majd arról érdeklődöm, hogy a fronton levő férje miként vélekedik a háborúról. Könnyes szemmel válaszol: titok... 

Könnyebb helyzetben van Inna Biliaeva, az egyesület másik önkéntese, aki az ENSZ Egészségügyi Világszervezetén (WHO) keresztül jutott Marosvásárhelyre. A háború előtt Zaporizzsjában több civil szervezettel együttműködve szociálpedagógusként, pszichológusként dolgozott. A háború kitörése után Németországba menekült édesanyjával, aki ott is maradt. Kilenc hónapi németországi tartózkodás után a világszervezethez fordult azzal a kéréssel, hogy találjanak számára egy olyan helyet, szervezetet, ahol használhatja korábbi tapasztalatait. Így ajánlották fel Romániát, és Marosvásárhelyre, a MuresHubhoz küldték, ahol programvezető és természetesen tolmács lett. Akkor is a világszervezetnek szeretne dolgozni, ha véget ér a háború, oda megy majd, ahova a WHO küldi. A háborúval kapcsolatos kérdésemre hezitálás nélkül válaszol: – Ukrán katonai berkekből érkező hírek szerint a háború még egy évet tart, bár mindenki véget vetne a konfliktusnak. Ez nem pesszimista, hanem reális helyzetkép – teszi hozzá. 

Halyna Karacsunova szerint Romániában, így Marosvásárhelyen is igyekeznek számukra otthonossá tenni az életüket, a menekültek viszont mégsem érzik jól magukat, hiszen nem ismerik a nyelvet, nem igazán beszélnek világnyelvet (angolul kevesen), ezenfelül a legnagyobb gondot az jelenti, hogy nem dolgozhatnak, nincsenek mellettük rokonaik, a barátok, és bár biztonságban vannak, nincs meg a holnap bizonyossága. Derékba tört korábbi életük, amely – ha véget ér a háború, és hazamennek – nem lesz olyan, mint azelőtt. Vannak, akik még mindig lelki traumákkal küzdenek, gyakori a kialvatlanság, a stressz, amelyet hosszú hónapok múltán sem tudnak leküzdeni. Az anyák egyedül nevelik a gyerekeiket, idegen környezetben, és ez is pszichikai terhet jelent számukra. Bármennyire igyekeznek, nem tudják megfelelő oktatásban részesíteni őket, ugyanakkor időnként egészségi gondok is felmerülnek, amelyek miatt szintén aggódnak. Nem is annyira a szolgáltatások miatt, hiszen valahányszor ilyen gondjuk volt, a romániai hatóságok, intézmények, az egyesületek mindig készségesen segítettek, de ez nem olyan, mint ha otthon, a megszokott környezetben, a család körében rendeznék gondjaikat. Az ilyen helyzetekből adódó feszültséget tréninggel, beszélgetésekkel, pszichológusok segítségével, szaktanácsadással próbálják enyhíteni. A legjobb az, ha nem gondolnak a háborúra. Jelenleg arra kell összpontosítsanak, hogy az adott körülmények között a legjobbat nyújtsák gyermekeiknek, és megoldják a mindennapokban felmerülő kisebb gondokat. 

A háborúval kapcsolatban elmondja, a fegyveres konfliktus kirobbanásának gyökerei a szovjet érába nyúlnak vissza, amikor az volt a cél, hogy mindenkit homogenizáljanak, így nem ismerték el a nemzetiségeket, gyakori volt a lakosságcsere. A Szovjetunió felbomlása után létrejött utódállamokban, így Ukrajnában is jelentős kisebbségek maradtak, mint ahogy az orosz–ukrán határ menti vidéken is, ahol viszont többségében oroszok laktak. S bár a háború kirobbanása előtt viszonylag békésen éltek együtt az oroszokkal, a konfliktus után az utóbbiak ellenségesen viselkedtek az ukránokkal. Még mindig él az oroszokban a szovjet érában beléjük táplált felsőbbrendűség. Az orosz történelem is arról szól, hogy miként bővítették területekkel a birodalmat. Putyin is úgy tartja, hogy Ukrajnát Lenin hozta létre, ezért Oroszországhoz kell tartozzon. Az oroszok továbbra is nagy birodalmi álmokat szőnek, ezt Putyin politikája is táplálja – mondja, majd a jelenlegi helyzettel kapcsolatban kifejti, nehéz helyzetben van Ukrajna, nemcsak a fronton dúló harcok miatt. Az egész ország készenlétben áll, hiszen nemcsak az orosz, hanem a fehérorosz fenyegetettségtől is tartanak. Mindenki békét és tárgyalásokat szeretne, de nincs akivel, mert az oroszokkal nem lehet szóba állni. A békét nagypolitikai szinten kell rendezni, a kisemberek csak szenvednek... 

A 63 éves Szvetlana Zencsenkó nyugdíjas, egy héttel a háború kitörése után menekült el Harkovból. Elmondta, a fegyverropogás nem ijesztette el, de amikor megjelentek az égen az orosz bombázók, akkor úgy érezte, nincs maradás. Bőröndnyi holmival indult útnak. Kalandosan ért Marosvásárhelyre: Harkovból Vinicáig vonattal, onnan autóbusszal Csernovicba, ahonnan önkéntesek segítségével Suceavába jutott, onnan Szászrégenbe, ahol az egyik bútorgyár tulajdonosa ruhával, pénzzel segítette. Végül Marosvásárhelyen talált lakást. Ittléte alatt súlyos endokrinológiai műtéten esett át. Marosvásárhelyen műtötték, majd gyógyszeres kezelést kapott. A nehézségek ellenére önzetlen, segítőkész emberekkel találkozott, akiknek nagyon hálás. Elmondja, az orosz határtól mintegy 40 km-re levő Harkovot még mindig tűz alatt tartják az oroszok, így nagyon bizonytalan a város helyzete. Abban reménykedik, hogy ha véget ér a háború, lesz majd újjáépítési terv, aminek a kivitelezésében „puszta kézzel” is részt venne. Hiányzik az otthoni virágoskert, amelyet gondozni szokott, majd szomorúan megjegyzi, sajnos egyhamar nem térhetnek haza. 

Beszélgetésünk ideje alatt az egyesület székházának egyik terme játszótérré válik. Mintegy tucat gyerek foglalja el magát különböző, korának, érdeklődési körének megfelelő játékkal. A felnőttek külön terembe vonulnak, ahol ügyes-bajos dolgaikat osztják meg egymással. Együtt vannak, ahogy már megszokták. Látszólag jól érzik magukat, és nem is igazán akarnak a háborúról beszélni. Igyekeznek elviselhetővé tenni életüket az idegenben, az otthoni jövő egyelőre még távlati terveikben sem szerepel. Azt valamennyien most is megerősítették: ahogy elhallgatnak a fegyverek, még ha utána romokban találják is a házukat, hazamennek újjáépíteni az országukat.