2019. március 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Van, aki nagyon szereti és várja az ünnepeket,

és van, aki kevésbé, de vajon mit mond erről egy olyan személy, aki már 85 karácsonyt megélt? Keresztes Rozália 1933 telén született, és Szabédon nőtt fel. Ezen a helyen találta meg a szerelmet, itt lettek gyermekei, unokái és dédunokái is.  

2002 karácsonya – Rózsa néni, János bácsi és a dédunokájuk


– Milyen volt a karácsony a huszadik század derekán a Maros-Mezőségen, amikor Ön még kislány volt?

– Amikor még kislány voltam, édesapám minden évben elment az erdőbe, és hazahozott egy fenyőt. Édesanyám sós perecet és kis kerek porhanyós süteményt sütött, amit aztán megkötöttünk cérnával és felaggattunk a fára a testvéreimmel. A süteményen túl még dió és alma is került, illetve krepp-papírból készítettünk lánc alakú díszeket. Tulajdonképpen ennyiből állt a karácsonyom, ugyanis szegény családból származom, édesapám beteges volt, nehezen tudott dolgozni. Kilencen voltunk testvérek, ebből ketten még gyermekként meghaltak, egyik lánytestvéremet pedig örökbe adták a szüleink egy gazdagabb rokonnak, hogy esélye legyen egy jobb életre. Egyik fiútestvéremet fiatalon elvitték a második világháborúba, ahonnan sosem tért haza. A szegénység miatt nagyon egyszerű volt a karácsonyunk, a karácsonyfa alá csak akkor került ajándék, ha egyik gyerek kapott valamit a keresztszülőktől. Ruhát sosem vásároltak a szüleink, édesanyámnak volt egy varrógépe, és azzal készített egy-két rongyot, amit tudott. Cipőt is ritkán vettünk. Sokszor vártuk, hogy az egyik testvér hazajöjjön az iskolából, és a másik megkapja tőle a cipőjét, hogy ő is útnak indulhasson.  Sokszor az asztalra is alig volt mit tenni annyi éhes szájnak. Emlékszem, volt egy kis asztalunk, ahol csak mi, gyerekek ettünk. Édesanyám megcsinált egy adag puliszkát és egy adag rántottát. Szinte mindennap azt ettünk. A karácsony mindig a változás ideje volt, mert olyankor került az asztalkánkra töltött káposzta, csirke és kalács is. A sorsunk akkor fordult jobbra, amikor az idősebb fiúk nőttek egy kicsit, és el tudtak menni szolgálni egy gazdához. Attól kezdve, hogy pénz jött a házhoz, a karácsonyunk is könnyebb lett.  

– Mik voltak a családi szokások akkoriban? 

– Gyerekkoromban mindig otthon voltunk az ünnepekkor, és vendégeink sem jöttek. Édesapám mondott egy mesét, egy verset, azzal szórakoztatott minket. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kiment a ház elé, és hangosan elkezdte énekelni a Mennyből az angyalt. Gyerekként jót nevettünk rajta, megmaradt nekünk. Később, miután konfirmáltunk, a szüleink mindig templomba küldtek karácsonykor. Mikor még nagyobbak lettünk, bálokba jártunk. Akkor már karácsonyfánk sem volt. Valahogy nem volt rá igényünk.

– Mit jelent Önnek a karácsony?

– A karácsony fontos számomra, ugyanis egy karácsonyi bálon kezdett el udvarolni nekem János, aki aztán a férjem is lett. Elég hosszú története van annak, hogy hogyan is találtunk egymásra. Még előtte volt egy másik udvarlóm, aki elment katonának, határőr volt. Egyszer kaptam tőle egy levelet, amiben az állt, hogy ott, ahol épp szolgál, van egy család, amelyiknek a lánya pont velem egyidős, és gondolkodik azon, hogy elveszi őt. Írtam is neki választ, közöltem vele, hogy vegye csak el, engem pedig felejtsen el. Pár nappal később érkezett egy bocsánatkérő levél, amiben az állt, hogy nem gondolta komolyan a dolgot, részeg volt, amikor feladta a levelet. Ez azonban már nem érdekelt engem, eldöntöttem, hogy többet nem beszélek vele. Jánosra először akkor figyeltem fel, amikor átjött a testvéremhez beszélgetni. Annak idején együtt voltak tengerész katonák, és azután is tartották a kapcsolatot, miután leszereltek. Voltál már úgy, hogy valakit hallottál beszélni, és abból leszűrted, hogy mennyire jó ember? Én pont így jártam Jánossal. Még a bál előtt sikerült lenyűgöznie.

– Milyenek voltak a Jánossal töltött első karácsonyok?

– A karácsony nekünk mindig a gyerekekről szólt. Volt karácsonyfájuk, és mindig kaptak kisebb ajándékokat is, mondjuk egy cipőt vagy egy szalagot. Az én nagyszüleim szegények voltak, de a gyermekeim már a nagyszülőktől és más rokonoktól is kaptak apróságokat. Sosem felejtem el azt, amikor a lányom kapott ajándékba egy rongybabát, és János készített neki egy kis ágyat, amit a fa alá rakott. Akkor igazán boldognak láttam a lányomat, nagyon örült neki. A karácsony egyébként mindig arról szólt nálunk, hogy próbáltuk az ágyba hessegetni a gyerekeket, hogy jöhessen az angyal. Ők azonban annyira izgatottak voltak, hogy nem akartak lefeküdni. Ilyenkor János azt mondta nekik, hogy hiába várnak ébren, az angyal csak akkor látogat el hozzánk, ha alszunk. 

– Hogyan viselték azt, amikor a gyerekek elkerültek a háztól?

– Elég jól, ugyanis azután is tartottuk a kapcsolatot. Hamar születtek unokáink, és kialakítottunk egy karácsonyi szokást. Karácsony szombatján mindig feldíszítettük a fenyőfánkat, és betettük alája az unokáknak szánt ajándékokat. Amikor ellátogattak hozzánk és ezeket megkapták, mindig nagyon örültek. Másnap mi mentünk át hozzájuk, hogy megnézzük, milyen fenyőfát hozott nekik az angyal. Általában akkor is vittünk még valami finomságot, azt megették, közben beszélgettünk és karácsonyi énekeket énekeltünk. Szép évek voltak ezek. Akkoriban más idősebb párokkal is összeültünk az ünnepekkor, a férfiak römiztek vagy kártyáztak, mi, nők pedig beszélgettünk. Olyan is volt, hogy színházba mentünk karácsonykor. Több jelentkező is akadt, így busszal vittek és hoztak minket. Na, akkor aztán nagyon kicicomáztuk magunkat. Örültünk annak, hogy kicsit kikapcsolódhatunk.

– Hogyan telnek a karácsonyok az utóbbi években?

– János már több mint 10 éve eltávozott az élők sorából, azóta egyedül töltöm az ünnepeket. Van egy kis műfenyőm, amit minden évben feldíszítek, aztán általában televíziót nézek vagy olvasok. Az első karácsonyok nagyon nehezen teltek a férjem nélkül, de már megszoktam az egyedüllétet. Van, hogy a gyerekek és az unokák meglátogatnak, viszont nekik is megvan a saját életük. A dédunokáimat még ritkábban látom. Ha szabadidejük van, ők inkább a velük egykorúakkal találkoznak,  ennek ellenére nem unatkozom. 9 éves voltam, amikor édesanyám megbetegedett, és a család legidősebb lányaként nekem kellett kenyeret dagasztanom és kemencében sütnöm. Azóta állandóan dolgozom, a gyerekkorom hozadéka, hogy nagyon tudok küzdeni. Most 85 éves vagyok, azonban nincs egy nyugodt napom sem. Amennyire az erőm engedi, dolgozom a ház körül, rendezem az állatokat, ezt-azt termesztek. Ügyelek arra, hogy mindig tele legyen a kamrám, sőt a rokonoknak is tudjak adni. Ettől úgy érzem, hogy még van értelme élnem.

Szikszai Ibolya Tünde

2003. január – Rózsa néni dédunokájával




Kapcsolódó cikkek: