Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ha tíz karom és tíz fényképezőgépem lett volna, akkor is erőtlen, gyenge próbálkozás lenne annak a hangulatnak, annak a különleges világnak a bemutatása, amit hétezer fotóban próbáltam megörökíteni. Ezekből választottam ki azt a néhány képet, ami a marosvásárhelyi Várgaléria falára került – mondja Seiler-Iszlai Éva, Stuttgartban élő fotóművész, aki egy színpompás, ellentétekre épülő egzotikus világ, India üzenetét hozta el szülővárosába.
Nyelvek és kalandok
A marosvásárhelyi származású fotóművész vallomása szerint a látás művészetét édesanyjától örökölte, aki a képzőművészek egyesületének tagja, a kalandok iránti vonzódás apai örökség, a bátorítást, támogatást pedig a vásárhelyi fotóklubtól kapta, amely 1980-ban fogadta tagjai közé.
Iszlai Éva 1979-ben érettségizett a Bolyai Farkas középiskolában, majd Bukarestben fotótechnikumot végzett.
Kiállításának megnyitója előtt a kezdetekről kérdeztem.
– Ahogy felcseperedtem, a nyelvek és a kaland iránti vonzódás töltötte ki az életemet, harmadik osztályos koromtól franciául, később a pionírházban angolul tanultam. Nagy hatással volt rám Kőrösi Csoma Sándor élete, szinte faltam Jakabos Ödön útleírását, s a messze India különleges világa iránti vonzódás akkor alakult ki bennem. Sohasem féltem a kalandoktól, 18-20 éves koromban hátizsákosan egyedül jártam be Németországot, Lengyelországot, Csehországot. Mivel ismeretségi körömben jó fotósok voltak, az ő hatásukra vált hobbimmá a fényképezés. A Marosvásárhelyi Fotóklubban Marx József és Bálint Zsigmond biztatott, bátorított.
Hobbiból mesterség
– Nagyon szép éveket töltöttem Bukarestben, a fotótechnikumban hárman tanultunk Vásárhelyről. Minden színházi előadást megnéztünk, s a filmtörténeti múzeumba is rendszeresen jártunk. Végzés után bekerültem Kerekes Marika főtéri fotóstúdiójába, dolgoztam a Bolyai utcában, vezettem a kövesdombi üzletet, majd a múzeumhoz kerültem. Reprodukciókat készítettünk régi pénzekről, régi marosvásárhelyi felvételekről, majd egy terepjáróval beautóztuk a megye valamennyi faluját, ahol a világháborús emlékműveket örökítettük meg. Rengeteg élményt, nagyon érdekes tapasztalatokat jelentett ez a valójában parancsra végzett munka. Amikor új igazgató került a múzeum élére, szálka lettem a szemében, s egy idő után mindent megtett azért, hogy elűzzön. A kisipari szövetkezetekhez helyeztek át, ahonnan vidékre kellett mennem fényképezni, hogy pénzt termeljek.
A véletlen műve
– Az ismert romániai származású német költő, író Hellmut Seiler a társad; hogyan ismerkedtetek meg?
– A véletlen műve volt, hogy abba a fotóstúdióba tért be, ahol dolgoztam. Akkoriban németet és angolt tanított az Egyesülés középiskolában. 1988-ban házasodtunk össze, három nappal azelőtt, hogy kitelepedett volna, mivel itthon már nem közölhetett. Ha meg kellene írnom azokat az éveket, könnyű dolgom lenne. Amikor kikérte a szekusdossziéját, kiderült, hogy 24 órán át figyeltek, s még a „sóhaj-tásainkat" is rögzítették.
– Mondjál néhány szót a férjedről.
– Kőhalomban született, s brassói diákként kezdett el verset írni, A székek magányossága című kötete a Dacia Könyvkiadónál jelent meg. Németországban elismert költő, tagja a Német Írók Egyesületének. Talán még termékenyebb lehetett volna, ha nincsen a család, s nem kell középiskolai tanárként dolgoznia, ahelyett hogy szabadúszóként csak az irodalomnak éljen.
– A kalandvágyó természeteddel hogyan tudtál beilleszkedni a konzervatívnak tartott német társadalomba?
– 1990 januárjában követhettem a férjem, aki 1988-ban vándorolt ki. Stuttgart mellett telepedtünk le, 1991-ben született meg a nagyobbik fiunk, ’94-ben a második. Kisgyermekes anyaként nagyon sok segítőkészséget tapasztaltam az ottani svábok részéről. A társaságunk írókból, művészekből állt, akikkel bőven volt közös téma. A hölgyekkel a tornakörön barátkoztam össze. A család volt számunkra a legfontosabb, a barátokkal annyi időt töltöttünk, amennyi a családi elfoglaltságok mellett maradt. Azt viszont el kell mondanom: ha egy vadidegen erdélyi emberrel találkozom, hosszú órákig el tudunk beszélgetni, a németekkel ez rövidebbre sikerül.
– Folytattad-e Németországban a fényképezést?
– Kezdetben a baden-württembergi regionális könyvtárban dolgoztam, kéziratokról készítettünk reprodukciókat, s nagy élmény volt számomra kézbe venni például Schiller kéziratát. Amikor megszülettek a fiúk, abba kellett hagynom, mert idegenben nem volt kire hagyni őket, és nem szerettem volna, hogy az anyanyelvüket ne tanulják meg. Később, 2001-05 között fotóstúdióban dolgoztam, azután pár hónapos munkák voltak. 1990-ben tagja lettem az esslingeni Künstlergildének, a Kelet-Európából, többnyire németek által lakott területekről Németországba telepedett művészeket tömörítő céhnek.
– Korán kezdtél fotózni. Milyen téma foglalkoztatott, mit fényképeztél a legszívesebben itthon, majd később Németországban?
– A szociofotók érdekeltek. Kezdetben sok felvételt készítettem az Ady negyedben élő romákról, a régi vásárhelyi házakról, erdélyi tájakról. Sok portrét fotóztam, de nem mondhatom, hogy egyvalamire összpontosítottam. Azaz mégiscsak az ellentétek vonzottak, azok voltak érdekesek számomra. Németországban tájakat, s egy ciklusban a régi, kihaló mesterségeket és azok képviselőit örökítettem meg: a cipészt, az aranyművest, a kiskereskedőt stb.
Indiát ajándékba
A férjemmel nagyon sokat utaztunk szerte a világban, próbáltuk bepótolni mindazt, ami itthon nem adatott meg nekünk. Ezekről az utakról sok fénykép készült, de a legnagyobb élményt India jelentette számomra. Tavaly decemberben töltöttünk négy hetet fiatalkori álmaim országában.
– Említetted, hogy születésnapi ajándék volt.
– Kerek évfordulóra kaptam a férjemtől, s nem egyszerű kirándulásnak, sokkal inkább tanulmányútnak nevezném. Az idegenvezető reggeltől estig minden kérdésünkre válaszolt, s olyan helyeket mutatott meg, ahova nem jut el minden utazó. Voltunk egy jellegzetes sivatagi faluban, ahol úgy élnek, mint 300 évvel ezelőtt, s ökrökkel végeztetik a különböző munkákat. Láttuk a maharadzsák életkörülményeit, azt a pompát, amit európai embernek elképzelni is nehéz. Észak-indiai szikh sofőr vezette az autóbuszt, amellyel bejártuk a nagyvárosokat. Meglátogattuk Jaisalmert, az aranyvárost, voltunk Delhiben, Amberben. Megnéztük Agrában a Vörös erődöt, a Tádzs Mahalt, a szerelem hófehér márvány emlékművét, Dzsajpurban a rózsaszín város ötszintes homokkőből készült csodálatos palotáját, amelyet a szelekről neveztek el, a maharadzsapalotát. Láttuk a pompát és a legmélyebb nyomort, a fényűzést és a mindent elborító szemetet, a szentnek tartott tehenet és a majmokat, amelyek szemtelenül elözönlik a városokat, anélkül hogy bántódásuk lenne.
– Ha visszagondolsz, milyen különleges emléket őriztél meg?
A színek kavalkádja
– Bár itthon szívesen fotóztam fekete-fehérben, Indiában nagy élmény volt számomra a színek kavalkádja. Bármilyen szegények, a nők gyönyörű színű ruhákat viselnek, a tehetősebbek művészien kidolgozott kelmét. Ahogy a szárit bogozzák, fel lehet ismerni, hogy melyik kaszthoz tartoznak, ami már születéskor behatárolja az életüket, s a haláluk után sincs lehetőségük egy másik kasztba átkerülni. Érdekes volt számomra, hogy milyen sokat adnak az asztrológusok véleményére, képesek voltak hosszú sorokat állni külön a nők és külön a férfiak, a sok ezer istenség között pedig fontos szerepe van a pénz istenének, akinek sokan áldoznak. Érdekes volt a városok zajos, poros forgataga, ahol a modern járművek mellett parkol a riksa, s az emberek a hátukon zsákokban hordják a szemetet a városok szélére, ahol szétfújja a szél. Bár próbálnak mindent felhasználni, a hulladékkezelést nem tudták megoldani. A szemétdombon egymás mellett turkál az ember, a szent tehén és a disznó. A kaszt nélküliek annyira mélyen vannak, hogy ők a sertéshúst is fogyaszthatják, mert noha vallásuk tiltja, nekik már úgyis mindegy. Azt is láttuk, hogy helyenként használt papundeklivel etették a teheneket, s elgondolni is rossz, hogy azt a tejet árulják úgy, hogy kézzel belenyúlnak, s visszacsorgatják a kannába.
Szent patkányok temploma
Az érdekességek között volt Deshnokban a szent patkányok temploma, a Karni Mata. Az ezüstkapus, faragott márványtemplomban nyüzsögnek a patkányok, de nem bántják az embert, mert sok étellel, édességgel kényeztetik őket. Csak cipő nélkül lehet bemenni a templomba, ahol a sok ezer rágcsáló él, amelyeket az őseik reinkarnációjának tartanak. Nagy tisztességnek számít egy tálból enni a patkányokkal, s aki meglátja a fehér patkányt, arról azt tartják, hogy szerencséje lesz.
– Az épületek, kovácsoltvas díszítések, kígyózó formák, hullámvonalak mellett sok érdekes arcot, alakot fényképeztél: a sárga ruhás nő, a sivatagi zenészek, a vörös ruhás táncosnő, a nő a folyóparton, az arany ékszerrel megkülönböztetett harcos kaszt tagjai – a fotóknak nemcsak színük, karakterük, hanem jellegzetes ritmusuk, zenéjük is van. Hagyták magukat fényképezni az indiai emberek?
– Volt, aki igen, mások a nyomor miatt pénzt kértek érte, s hogy a vele járó pózolást elkerüljem, gyakran használtam a teleobjektívet.
Befejezésként mondjuk el, hogy a képek augusztus 23-ig még megtekinthetők a Várgalériában, s azt is, hogy a marosvásárhelyi mellett sok egyéni tárlatod volt, az erdélyi városok közül Szebenben, Segesváron, Medgyesen, Németországban pedig Stuttgartban, Karlsruhéban, Esslingenben, Nelliengenben stb. Képeidet nemzetközi tárlatokon is kiállították, s férjeddel, Hellmut Seilerrel az erdélyi nagyvárosok mellett Hamburgban tartottatok felolvasóesttel egybekötött bemutatót. A sikeres szereplések ellenére, ahogy hazaindulásod előtt bevallottad, különösen jó érzés volt a szülővárosodban újra bemutatkozni, köszönetet mondani azoknak, akik támogattak, s érezni a feléd áradó szeretetet, amiből a következő tárlatra töltekezni lehet.
– Hová szeretnél még elutazni?
– Amíg nem dolgozom fel ezt a rendkívüli mennyiségű élményt, sehova sem.
– Várjuk, hogy jelentkezzél!