Elkésett beszélgetések

Kialudtak a gyertyák, bármennyi is volt a virágkoszorúk körül, az emlékezés napjai is elmúltak, a temetők, a sírkertek virágai elhervadnak, csak a koszorúk zöldellnek még, bizonyságul, hogy szeretteik a halottaiknál, az eltávozottaknál voltak, eljöttek messzi távolról is, a régi szokás szerint együtt lenni az élő hozzátartozókkal. Gyermekkoromban a temetők előtt sült gesztenye illata terjengett, kezünket melengette néhány forró szem, átjárt a melegsége, a szelídgesztenye enyhítette a fájdalmat. Gyermekként még mintha köszöntem volna a nagyszüleimnek, ők nagyon távol voltak, a múlt takarta őket.Mindezekkel egy időben – semmiképpen nem tudatosan – meglegyintett az ezotéria világa. A nagy könyvesboltokban régóta látom, mind nagyobb halmokban tornyosulnak a könyvek, amelyek nagy felirata: EZOTÉRIA. Láttam, hallottam kitűnő könyvekről, szerzőkről, a folyóiratot is nézegettem, de most hozott közelebb egy kis könyv a jelentőségéhez. Pedig azt hittem, lektűrt ajánlok az olvasónak, amikor kézbe vettem Popper Gábor, a híres pszichiáter, egyetemi tanár, száz meg száz nevelési-oktatási problémával foglalkozó író fiának könyvét, A lélek polcait. 

Eddig megjelent könyvei, írásai alapján a hat éve elhunyt apja gondolatai most érlelődnek benne, és ösztönösen megkísérli feldolgozni, átadni az olvasónak, amit most tanul tőle, vagy amit elmulasztott megkérdezni, érzelmeit is kifejezni, mert a fiúknak nem mindig sikerül az apai jelenlét és bölcsesség köpenyébe burkolózni. 

Popper Gábor könyvében rövid novellák sorakoznak, amint ő írja, szórakoztatni akart, humorosan megcsillantani a Hófehérke és a Piroska és a farkas közismert meséit. A novellák közt a legérdekesebbnek találom, és ennek az időszaknak a kérdéseit, az apák és fiúk viszonyának megjelenítésére A beszélgetés című novellát. Érdekessége még, hogy az ezotériához vezet, amelynek a Fiú (Popper Gábor) nem volt eddig beavatottja.

A történet a temetési szertartáson kezdődik, a végső elváláson, amikor a Fiú a barátok és rokonok kíséretéből kimaradva egyedül ballag, közben folyik a családi összejövetel, ő pedig gondjaival összefonódva tépelődik, szembesülve a halállal. Az pedig eljön úgyis – mondta volt az apja, értelmet, értéket ad a pillanatoknak. A véglegesség, a biztos tudata, s ha közeleg, akkor inkább legyen vidám az elmenetel. Ez ötlik fel benne, ekkor feltűnik, valójában érzékelhetően megjelenik mellette az Apa. Megszólítja, beszélni kezd hozzá. Nehéz ezt elfogadni, hogy egy hete halott és aznap eltemetett lény a közelben lehessen. Ám így történik. A beszélgetés közvetlen és a Fiút megrázza, de ő is kérdez, és válaszol. Az Apa elmondja, hogy kapott még egy lehetőséget arra, hogy sok elmulasztott beszélgetésüket kipótolja. Megpróbálja megmagyarázni, hogy erre miért került sor oly ritkán, ki kitől tartott, amikor elkerülte. Az Apa arra emlékezik, hogy amikor lelki bajaik voltak, mégis megtalálták egymást még úgy is, hogy nem éltek egymás mellett. Egy képzeletbeli falról is beszélnek, amely közéjük emelkedett. Az apa utat akart adni a fiának, hogy egyedül küzdjön meg céljaival, a Fiú nem volt őszinte, pedig érezte, hogy szellemi úton együtt járhatnának. Az apa szeretné tudni, hogy boldog-e a fia, aki apjától tanulta, hogy a boldogság egy pillanatot jelent. Kiderül, hogy magányos pillanatok ezek, keresi az ember a szabadságot, és feladja céljait, végül is csak a MOST számít. Érdekes filozófiai kérdések, érdekes emberek kerülnek a beszélgetésbe. Nem mintha csak a kimondott igazságok változtatnának a sorsunkon, vagy egyesek igazságának végezetén, de miért ne gondolkoznánk rajta, megnyugtatva magunkat és sorstársainkat. 

A Fiú eddig menekült a híres apa árnyékából, most pedig marasztalná még egy és még egy beszélgetésre. Pedig csak ez adatott meg utoljára. 

Az Apa búcsúzik, kitöltötte a léleknek még kiszabott időt. „... megfordult, és lassú, kissé bizonytalan lépteivel elindult. A Fiú csak állt, és hosszan nézett utána. Rájött, szerette az apját. Kezdte elfogadni és megérteni az elmúlt időket. Nagyot sóhajtott és visszaindult a házba. Mielőtt belépett volna, még egy kétágú aranyeső nőtt ki a földből. 

A két inda egymásba csavarodva tört az ég felé.” 

Popper Gábor úgy mondja el novelláiban az apja gondolatait, hogy arra késztet, olvassuk híressé vált könyveit.

Hozzáfűzném ehhez egy olvasmányélményemet a lélekről, az eltávozásáról, ami ugyancsak népi hiedelmek alapján Fehér Béla könyvében, a Kossuthkifliben olyan meggyőzően történik. Egy öreg tölgy fogadja be a kiröppenő lelkeket, ott lebegnek az öreg tölgy ágain mindaddig, amíg még a hozzájuk tartozó emberek gondjai elsimulnak. Itt bizonyítja az író azt is, hogy egyetlen magyar lélek sem veszhet el.