Elfelejtett értékek?

Bözöd, szűrt napfény, csendes őszi nap. A 133-as házszámot keressük. – Menjenek be bátran, otthon vannak, szól ránk egy szomszéd. Szakáll Jolán otthonában meleg, világos, tiszta, kávéillatú szobába lépünk.

Fotó: Nagy Tibor

Bözöd, szűrt napfény, csendes őszi nap. A 133-as házszámot keressük. – Menjenek be bátran, otthon vannak, szól ránk egy szomszéd. Szakáll Jolán otthonában meleg, világos, tiszta, kávéillatú szobába lépünk. Itt találkoztunk Ádám Piroskával és Szakáll Jusztinával is, akik azért jöttek, hogy megmutassák, hogyan születnek szorgos kezük alól pillanatok alatt szebbnél szebb szalmadíszek: virágok, csillagok, csengők, karácsonyfadíszek, szalmakalapok, kosárkák.

– Más takarít a szobában, mi pedig, mint a kotló, telerakjuk szalmával. Kivált, amikor kiválogatjuk és marokba szedjük, mert meg kell pucolni, meg kell fonni a kalapnak valót – sorolja szaporán belépésünk pillanatában Ádám Piroska, miközben a keze is épp olyan gyorsan mozog, mint a nyelve. És mutatja is az aranyszínű szalmából percek alatt kialakuló karácsonyi díszt, két kicsi, duplán összekötött csengőt. Közben magyaráz is: – Úgy akarom, hogy duplán kössek össze kettőt. Látja, még egyet megcsinálok, akkor összekötöm.

Kérdésünkre, hogy hol értékesítik, elmondja, hogy van, amikor sikerül, van, mikor nem, de reménykednek, hogy el tudják adni. – Vannak ismerőseink, akik rendelnek, csak most már egyre kevesebben vannak. Most nagy csengőket kellett csináljak, mert élo fára akarják föltenni. Sokfélét csinálok, fali díszt, csengőket, kosarakat.

– Hogyan kezdték el ezeket csinálni? Vagy beleszülettek?

– Hát a szalmába igen – kacag. Mert volt itt egy kalapvarró gyár, édesanyám, Sebestyén Julianna ott dolgozott, és babaként vitt már, mert szoptatnia kellett. Tényleg beleszülettem.

Miközben motollaként jár a kezük, megtudjuk, hogy Kisasszony napja, szeptember 8. után lehet már vetni, tavasszal kigyomlálják a tövistől.

– Szent János napján a töve megszakad, azt szokták mondani, utána már kezd érni. Sarlóval learatjuk, kévébe rakjuk és szálanként kiválogatjuk. Nagy munka, mire olyan lesz a szalma, hogy lehessen vele dolgozni. Ezután marokba kötjük, levágjuk a fejét, tövét, megszárítjuk, eltesszük. Utána meg kell még pucolni, mert van rajta bog, tok, osztályozni kell négy-öt felé, utána megáztatjuk, és úgy kötjük föl. Hol kézimunkának, hol méterbe kalapnak.

– Nem lehetne Erdőszentgyörgyre vagy Vásárhelyre bevinni az adventi és karácsonyi vásárokra?

– Arra engedély kellene, volt amikor a tanácstól kértük, sajnos, még soha nem jött össze.

Jolán nénit kérdezzük – aki közben kávéval kínál –, mit csinál éppen?

– Jaj, nem is tudom, mit mutassak, ezek rózsák levéllel, ezek karácsonyfadíszek, ez olyan, mint egy alma, mutatja a gyönyörű kézimunkákat: ez egy angyalka, vannak csengők is.

– Mondták, hogy rendelésre is készítettek dolgokat. Kik szoktak rendelni?

– Van, hogy jönnek Marosvásárhelyről, főleg ismerősök, rokonság. A leányom Segesváron él, onnan kérnek néha, elküldök egy dobozban valamennyit, eladják.

– Meg lehet ebből élni?

– Jaj nem, ez csak pótol, kevés a nyugdíj, muszáj dolgozzunk.

– 240 lej a nyugdíjam, 113 lej az özvegységi. 25 éve özvegy vagyok – mondja Szakáll Jolán. Nagyon be kell osztani: jön a telefon-, jön a villanyszámla, s ki kell fizetni. Mindennek a felét fizetem, a fiam itt lakik mellettem, a fapénzt sem adták külön, együtt a fiammal. Van, akinek megcsinálták külön, egynek lehet, másnak nem. Mit csináljak?

Szakáll Jusztina közben mutatja a kalapfonást: – Ha mind csak egy felére hajtjuk, akkor ilyen csavaros lesz, ebből lesz a cakkos kalap. A szalmakalaphoz megkötjük az anyagot, s aztán varrjuk.

– Van magyar koronánk is – mutatják –, régebb nálunk volt a szalmafonó kórus, volt úgy, hogy a szomszédságból tíz nő is összegyult. Van egy pincelakásom, ott gyűltünk össze, de már az öregek kihaltak, már nincsenek sokan. Nekem most is van egy csomó karácsonyfadíszem, van vagy ötven-hatvan darab.

Rakosgatják a kész dolgokat, kalapokat, gyümölcskosarakat, virágokat, csengőket az ágyra és a földre is.

– Régebb eladtunk százat, kétszázat is, most ha eladunk tízet, örvendünk. Tudják meg, hogy amikor leülhetek egy kicsit, úgy megnyugszom, legalábbis én így vagyok. Elfelejtem sokszor a gondokat. Szeretem csinálni – mondja Jusztina. Piroska szerint sokszor eláll a hátuk, miközben pillanatok alatt alakulnak a minták, szorgalmasan jár a kezük, egy pillanatra sem hagyják abba a munkát. – Mostanában a bözödiek sem vesznek kalapot. A kínai kalap jött be divatba, olcsóbb, ez már háttérbe van szorítva. Pedig egy kalap 12 lej, a piacon sokkal drágább. Régebb volt, hogy elvitték nagy tételben, de most már nem.

Piroska közben mutatja, hogyan kell masnit kötni: – A szalmaszálat összevágni, összeszorítani, hogy ne szaladjon el a cérna, megkötöm, még a számmal is segítek, ha már nincs három kezem – mondja kacagva. Elmondják, hogy van még néhány fiatal, aki foglalkozik ilyesmivel: Jolánnak a lánya, Pirinek a menye, Jusztinának a menye.

Csapongó a beszélgetés. Arról is beszélnek, hogy a Bözödi György házában „mesés dolgok vannak, érdemes megnézni”. Van egy szép kézimunka-kiállítás, szép a vendégház. „Bözödi a miénk, érdemes lenne foglalkozni vele, mi is legyünk híresek” – mondják.

– Mikor így összegyulnek, mindenki azt csinál, ami éppen eszébe jut?

Mindenki másképp formálja. Jolán: „Bármit szeretek csinálni, csak mozogjon a kezem”. Piroska: „Inkább méterbe a kalapot, habár egyebet is csinálok, de nem olyan szép, mint amit a menyem szokott csinálni”. Jusztina: „A kézimunkát jobban szeretném csinálni, de már nem megy.” Mint mondta, eleinte nagy keletje volt, „még Svédországban is csináltam, és ott is eladtam, s még tanultam is, mert ott is olyan szalmások vannak, mint itt. Stockholmban is tanultam egy mintát, amit haza is hoztam, fonott kalapot csináltam, még a kicsi unokám is árulta az iskolában a karácsonyi díszeket”.

A továbbiakban arról beszélgettünk, hogy miként lehetne értékesíteni, és arról is, hogy talán ez a riport is segít egy kicsit. Hátha valaki, aki elolvassa, kedvet kap hozzá, megnézi, és talán vásárol is a gyönyörű dolgokból.