Életműdíjat kapott Oláh-Gál Róbert

Elfeledett nagyjaink krónikása

Életműdíjjal ismerte el dr. Oláh-Gál Róbert matematikus, Bolyai-kutató tudománynépszerűsítő munkásságát a Hevesi Endre-díj Alapítvány kuratóriuma. Amint az a laudációban is elhangzott, a kitüntetettet „a Forrás és a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztői, valamint az Élet és Tudomány és a Természet Világa nyugalmazott főszerkesztői közösen javasolták Hevesi Endre-életműdíjra”. A lapunkban közel két évtizede publikáló kutatóval az elismerés kapcsán beszélgettünk.

– Az évek során megannyi érdekes részletet osztott meg olvasóinkkal a két Bolyai életéről és városunk további jelentős, esetenként feledésbe merült személyiségeiről. Most az értékes ismeretanyag mögött álló kutatóra irányítanám a figyelmet. Marosvásárhelyi bolyais diákként életének mely szereplői, illetve mozzanatai terelték a tudományos pálya felé?

– A város iránti tisztelet, ha szabad ilyet mondanom, szenvedély, családi hagyományként ivódott belém. Nagyapám, Oláh Róbert gépészmérnök ismert személyiség volt Marosvásárhelyen. Az elsők között tervezett, illetve épített központi fűtést, az ötvenes évekig csak az ő aláírásával lehetett bevezetni a gázt. Akkoriban a gázt a földbe vezették, és érdekes módon nem volt annyi robbanás, mint napjainkban, nagyapám idejéből legalábbis egyetlen ilyen esetről sem tudok. 

Dédapám, Nagy Károly víz- és gázszerelő volt, Bernády György felkérésére sok díszműbádogos munkát is végzett. Büszkeséggel tölt el, hogy a Városháza csúcsdíszén látható nap (és egy tervben maradt hold) figurája is az ő munkája. Tanulmányaimat a 9-es Számú Általános Iskolában kezdtem, ahol nagyon jó tanáraim voltak. A bolyais pedagógusok közül Kirsch Márta tanárnőt emelném ki. Neki köszönhetem, hogy matematikus lettem, 5–8. osztályban ugyanis kémikusnak készültem. Emellett a tudománytörténet és a filozófia is mindig érdekelt, valószínűleg ennek következménye az a hibrid megoldás, hogy a matematika mellett tudós életutak tanulmányozásával is foglalkozom.

– Csíkszeredában él és tanít, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem ottani karának adjunktusa.

– 1982-ben végeztem a Bukaresti Tudományegyetem Matematika–Mechanika Karán, ezt követően helyeztek ki Csíkszeredába a 3-as Számú Ipari Líceumba. A kihelyezési okmányra ráírták, hogy javasolnak kutatásban és/vagy felsőoktatásban való munkára. 1985-ben átmentem a Csíkszeredai Területi Számítóközpontba, ahol 2000. augusztus 30-ig dolgoztam. Közben 1993-ban doktoráltam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen summa cum laude minősítéssel,  doktorátusomat 2000-ben egyenértékűsítette a román oktatási minisztérium. 2000-2010 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Csíkszeredai Kihelyezett Informatika Tagozatának voltam az oktatási felelőse. A Sapientia Egyetem Csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának 2010. szeptember 1-től vagyok főállású oktatója, adjunktusi beosztásban. Bár több mint három és fél évtizede nem élek Marosvásárhelyen, nem szakadtam el a várostól, a kutatásaim is ide kötnek.

– A Népújságban több mint száz ismeretterjesztő cikket, folytatásban megjelenő tanulmányt közölt az évek során. Mikor kezdődött az együttműködés lapunkkal?

– 2000-től a Színes Világ mellékletbe írtam sokat, de már korábban is publikáltam a lapban. Legtöbb cikkem a két Bolyairól szólt, ugyanakkor más személyiségek, témák felé is elkalandoztam. Az első, jelentősebbnek érzett írást Bolyai János Vár sétányon lévő házáról közöltem. Az, hogy az épület beazonosítható, a Bolyai-kutatókat is nagyon meglepte, Weszely Tibor és Kiss Elemér azonnal reagált a cikkre. Kedvet kaptam újabb levéltári kutatásokhoz, és Bolyai János születésének 200. évfordulójára készülve azt tanulmányoztam, hogy a helyi közösség, illetve az akkori nemesi tanács hogyan viszonyult a nagy matematikushoz. Ezúttal is számos érdekes dokumentumra, várostörténeti kuriózumra leltem. A Bolyaiaknak széles ismeretségi körük volt, amelynek tanulmányozása közben Erdély igen érdekes időszaka körvonalazódik. A későbbiekben foglalkoztam Antalffy Endre kiváló nyelvész-tudós életével, munkásságával is. Kortársai nem véletlenül nevezték egy második Bolyai Farkasnak, hiszen óriási szolgálatot tett a tudománynak. A magyar mellett a románnak is azzal, hogy lefordította Evlija Cselebi török utazó Moldvára vonatkozó útleírásait, Nicolae Iorga felkérésére pedig forráskutatásokat végzett. Kortársai azonban megfeledkeztek róla.

– Beszéljünk egy kicsit legújabb munkájáról.

– Arany János erdélyi kapcsolatairól végeztem kutatásokat, és az erről szóló cikkeket összefoglaltam egy könyvben. Arany levelezőpartnerei közé tartozott Mentovich Ferenc, a marosvásárhelyi Református Kollégium kiváló professzora, aki szintén kikopott a köztudatból, ő hívta meg a költőt Nagykőrösre is. Egy másik érdekesség, amit a közvélemény nem tud, hogy Arany János, bár sokat olvasott róla és nagyon tisztelte, soha nem járt Erdélyben. A fia viszont volt Marosvásárhelyen, erről is írtam a Népújságban.

– A Bolyaiakra visszatérve, van-e még feltárásra váró része az életüknek?

– Az életükről sokat tudunk, a tudományos eredményeiknek azonban legtöbb 60 százaléka van feldolgozva, értelmezve. A matematikai munkásságukat, tudománytörténeti, filozófiai gondolataikat tartalmazó kéziratok feltárása terén sok még a tennivaló.

– Megtudhatnánk, hogy jelenleg min dolgozik?

– Szász Károlyról, az első magyar független és felelős kormány államtitkáráról szeretnék  könyvet kiadni. A Népújságban korábban több cikket is közöltem a jeles államférfiról, aki egy ideig a kultuszminisztériumot vezette,  a Református Kollégiumban is tanított. Szász Károly ükunokájával, Farkas Péter balatonboglári irodalomtörténésszel közösen végeztük ezt a munkát, a  kézirat elkészült. Ugyanakkor mostanában egy más jellegű, izgalmas feltárás is foglalkoztat. Genetikusok megállapították, hogy DNS-vizsgálattal kimutatható a honfoglaló magyarok és az ázsiai hunok közötti rokonság. Ezzel érdemes lenne foglalkozni. Előtte, persze, rengeteget kell utánaolvasni, többek között egy szegedi doktorandusz kiváló disszertációját kell alaposan átnéznem. Számomra nagy kihívás ez a tematika, szeretném pontosan és jól tájékoztatni róla a közvéleményt.

– Ezek szerint a Színes Világ olvasói az elkövetkezőkben tudomást szerezhetnek majd ez irányú kutatómunkájáról?

– Igyekszem, hogy így legyen.         

– Beszélgetésünk végén a Népújság teljes szerkesztősége nevében szeretnék gratulálni az életműdíjhoz. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés? 

– Örömmel tölt el, hiszen ez egy nagyon komoly szakmai visszajelzés eddigi munkámat illetően. Számos magyarországi folyóiratban – az Élet és Tudományban, a Természet Világában, a Kaleidoszkópban, a kecskeméti Forrásban, a Valóságban – publikáltam cikkeket, de úgy érzem, a Hevesi Endre-életműdíj a könyveimnek és a tanári munkámnak is szól. A tudományos ismeretterjesztés egyébként nem tartozik a népszerű műfajok közé, de  úgy érzem, az oktatói hivatásnak ez talán a legfontosabb feladata. Az pedig, hogy a Népújság teret biztosít ahhoz, hogy a tudományt az iskola falain túl, a nagyközönség előtt is népszerűsítsem, egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni.