Életükkel világítottak

Sorra érkeztek a Hatvanhármasok, arcukon a viszontlátás örömével, bajtársias hátbavágás, egymás szemébe nézés, hogy vagy kérdésekkel. Visszhangzott a terem a nevetéstől, az újabb felkiáltásoktól: nézzétek, ki van itt! Igaz, már hiányzott a ruganyos járás, némelyiknek sétabotnak álcázott segítő volt a kezében, másik feleségébe karolva érezte csak magát biztonságban, és bizony „elnehezedtek a tündérléptű lányok” is, de szépek voltak, vidámak. Az öröm felhőtlen volt, számolták, ki mindenki érkezett, téged mikor is láttunk utoljára, hát öregem, pocakosodsz te is, ott voltál az ötvenévesen? Az asztal körül ülve lassan elcsendesedtek, egymásra figyeltek, istenem, hát ez már az ötvenötödik, ezt is megértük.

Akkortájt, 1957-ben fiatal zöldfülű daliák és éretlen kisasszonykák voltak, akadtak közülük, akik éppen csak betöltötték a 16. életévüket, hiszen abban az időben szovjet mintára a középiskolások 10. osztály végén már érettségiztek, a gimnázium mindössze három év volt. Így aztán, aki korán kezdte iskoláit, hétéves kora előtt, már 16 évesen egyetemista lehetett, és az orvosi egyetemet 22 éves korára el is végezte, megkezdhette orvosi karrierjét ilyen fiatalon. Úgy jöttek ők tanulni az egyetemre, „ahogy a táj ölén a patakok:/ eredt, szaladt, találkozott a sok/ tudásra éhes és tudást hozó” (Lászlóffy Aladár) Mi tartotta bennük a lelket? Kányádi Sándor megírta helyettük is a biztatást: „építsd föl minden éjszaka/ építsd föl újra s újra/ amit lerombolt benned a/ nappalok háborúja”.

Mert napi háború dúlt, a háttérben nem névtelen, de jól ismert személyek döntöttek, ki marad benn, ki menjen, mert „osztályidegennek” minősült, mert szüleit kuláklistára tették, mert apja kis szabóműhelyében egy kisegítővel dolgozott, ez már kizsákmányoló, mert apjának cséplőgépe volt, s ő ezt káderlapjára nem írta be. Kik döntötték el, kerüljön fel a kirúgandók listájára akár a hatodév félévi vizsgája előtt? Volt, akit évfolyamáról kirúgva csak három év múlva vettek vissza egyetemi tanulmányait folytatni és befejezni, így aztán a Hatvanhármasok évfolyamára került vissza, most itt lehet köztük.

Az egyetemi hallgatói státusz nap mint nap hajszálon függött, a hatalom mondta meg, ki voltál és ki vagy. A legjobb túlélési taktika Márai Sándor Halotti beszéd versének soraiban rejlett: „Maradj nyugodt, (…) Te hallgass és figyelj”. Honnan tudta volna ezt a hatvanhármas nemzedék, Márait az ismeretlenségbe üldözte a hatalom, maradt tehát a józan ész. Aki megúszta, annak elkövetkezhetett 1963.

Az etikai szellemű hippokratészi esküt a Hatvanhármasok mindvégig elmondatlanul is megtartották, nyugodtan nézhettek egymás szemébe. Ha akadtak volna is köztük, akik a rendszer hamis szólamait elhitték, s akár szerepet is vállaltak a diákság vezetőiként, diáktársaik ellen soha nem tettek elvtelen lépéseket. Vajon ugyanúgy tiszták maradtak nevelőik, oktatóik, professzoraik, rektoraik? Majd az utókor, mondjuk ilyenkor.

„Nagyon szépnek, emberinek tartom ma is: soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ki honnan jött, mi a nemzetisége, a vallása, az anyanyelve. Mi egyszerűen az Évfolyam voltunk. És ez így nagyon jó volt. Ilyesmit már hiába is keresnénk az egykori szocialista országokban – írta a kötet egyik emlékezője.

A 93 éves Dienes Sándor professzor köszönti őket, aki a marosvásárhelyi egyetem első évfolyamának diákja volt 1945-ben. A most is fürge mozgású professzor kezdhette volna így is a köszöntést: „Rector Magnificus, tisztelt Szenátus, nagyrabecsült professzorok és hallgatók!” De nem tehette, mert rajta kívül csak a hasonlóan idős Fazekas Béla professzor volt jelen, valamint a hajdani Hatvanhármasokból huszonegy véndiák, meg néhány hozzátartozó. Dienes Sándor 1945-ben a Marosvásárhelyre helyezett orvosi egyetem legelső évfolyamára iratkozott be, és 1951-ben végzett. Proustot idézve az eltűnt idő nyomában haladva foglalta össze az egyetem múltját.

1945-ben a hadügyminisztérium az 5205-ös rendeletében közölte, hogy a hajdani marosvásárhelyi hadapródiskolát kölcsönadja az oktatási minisztériumnak a városba áthelyezett orvosi egyetem céljára. (Később, a gyógyszerészeti kar beindulása után az egyetemi rang eltűnt, a román fordításban a főiskola/intézet szerepelt: institut) 1945. október 3-án átadták az új épületet az új egyetemnek. Már az év november 3-án megszervezték az első felvételit, mely inkább elbeszélgetés volt a majdani medikusokkal, mintsem vizsga. Dienes professzor felidézte hajdani professzorai nagyságát, hatalmas tudásukat, műveltségüket, emlékezett magas fokú tudományos előadásaikra, emberi magatartásukra. Professzortársa, a 92 éves Fazekas Béla a másik meghívott vendég volt. Ő amerikai fogságba került a második világháború végén, majd 1946-ban jelentkezett a felvételire. A felvételin Putnoky Gyula és Haranghy László professzorok kérdezgették, de nem a tárgyi ismereteiről, hanem arról, hogy miért akar orvos lenni. Elmondta, mit látott ott, és hogy ő ettől kezdve segíteni akar a szenvedőkön. Ez elég volt, hivatástudatból jelesre felelt, csak annyit mondtak neki: menj, és iratkozz be!

Professzoraik után az öregdiákok emlékeztek, egyikük rímekbe foglalt tréfás művét olvasta fel a hajdani diákéletükről, felidézte a „zöld kocka bentlakás” építéséhez a diákság hozzájárulását, a téglagyártást, a menzai „gyaloglást”, a mai diákok nem is tudják, mi volt az. Majd azokra emlékeztek, akik már nincsenek köztük, a hajdani 75 főből 25-en már nem élnek, öt társuk hollétéről pedig semmit nem tudnak. Egyikük felolvasásában felhangzott Kányádi Sándor Szelíd fohász című verse. Mély csendben hallgatták egy emberi élet summáját: „nem marad-e sziklára hullt/ magokként vajon terméketlen/ mit egy hosszú életen át/ a jövendőnek elvetettem// tudom sokat eltékozoltam/ abból mit rám bíztál sokat/ de azért ne tagadd meg tőlem/ holtomban se áldásodat”. Aztán körbejárt a mikrofon, megszólaltak a Hatvanhármasok, névsor szerint kaptak egy-két szóra időt, hogy magukról beszámoljanak. Amit elmondtak életükről, az bizonyság volt arra, hogy a soha el nem mondott orvosi eskü hatotta át és irányította orvosi működésüket, emberi helytállásukat. (Még akkor is, mikor a hatalom kegyeit kereső rektor elvtárs egy egész évfolyam magyar orvost ajánlott fel a Kárpátokon túli országrésznek.) Arról beszéltek, mit adott számukra ez az egyetem az ott eltöltött hat év alatt: becsületet tanultak, hivatástudatot, a legkiválóbb tanárok előadásait hallgatták, helytállást ott, ahova kerültek. Úgy indultak pályájukon, hogy a szenvedőket segítsék, „Minket várnak vidéken, falun, ott szükség van ránk, elhittük ezt, sok esetben ez igen távoli, erdélyi számára ismeretlen életmódban élő népességet jelentett, de beletanultunk mindenbe”, meséli egyikük. „Amit magammal vittem innen az egyetemről és a szülőföldemről Németországba, azt itt tanultam. Soha nem kerültem orvosként olyan helyzetbe, hogy ne tudtam volna helytállni, olyan képzést kaptam, hogy az minden helyzetben segített”, mondta egyik évfolyamtárs, aki férjével évtizedek óta idegen nyelvi közegben él. „Végigdolgoztam az életemet, kiszámoltam, összeadtam, hogy hét évet ügyeltem az életemből, az hétszer háromszázhatvanöt nap, még kimondani is hihetetlen. Most 80 éves vagyok, de nem változtatnék az életemen akkor sem, ha lehetne. Ha otthon voltam, akkor is készenlétben kellett állnom szülész-nőgyógyászként, ha éjszaka tegyük fel a kórházban ügyeletes kollégának indokolt abortuszt kellett elvégeznie. Mint tudjátok, a hatvanas évektől kezdődően az ilyen műtétet végző orvos mellett lennie kellett még egy szakorvosnak, és nem ritkán jelen volt egy szekus is, nézte, mit csinálunk, vigyázott Ceauşescu elvtárs irányelveire, ő állapította meg, indokolt-e a műtét. Na, ezek tették tönkre idő előtt az orvos egészségét”, foglalta össze életútját egyikük.

Az együttlét talán legderűsebb pillanatai az ifjúkori énükkel való szembenézés volt, megelevenedtek a hat év legemlékezetesebb pillanatai előttük, a már eltávozott évfolyamtársuk, Telegdy Pál jóvoltából, aki minden eseményen fényképezőgépével volt jelen. Aztán maga berendezett sötétkamrájában gyártotta százával a fekete-fehér képeket. Ebből mindnyájuknak jutott, látták önmagukat az étterem falára a modern technika jóvoltából kivetítve: sportolás, víkendtelepi játékok, erődemonstrációk közben, sörözés a Somostetőn, szalonnasütés Marosfőn, fehér köpenyes medikusok sora az egyetem előtt, majd a nyári katonai kiképzések egyenruhás hősei menetelése közben, öltönyös séta a főtéren lányszemlék céljából… Mindez megelevenedett egyszerre. Az ott én vagyok, látod? Melyikünk áll a hátam mögött? Neked még akkor volt hajad! Te jó ég, ki ez a piszkafa, csak nem én? Harsány bekiabálások záporoztak, feltörő nevetés. Egy kicsit jelen volt Telegdy Pali is, akinek képei nélkül a Schneider Izabella „évfolyamszőttes” könyve színtelenebb lenne, és az évfolyamtársaknak se lenne mit mutogatni az unokáknak: látod, ez voltam én!

Schneider Izabella Világítottunk című krónikájában ezt írja: „Tudatában vagyunk annak, hogy bár nagyon kis részei, de részei vagyunk Erdély történetének, a magyar orvosképzésnek, és a magyarságkutatásnak is pirinyó tárgya ez az évfolyam”. „Nehéz körülmények között végeztük el az egyetemet – írja. – Nehéz volt a minket sújtó kívánalmaknak eleget tenni. Szétszóródtunk a világban. Kevés kapcsolatot tartottunk egymással.” Mégis, az évfolyam tagjai negyven-ötven éves barátságokkal dicsekedhetnek, szeretetben és barátságban, kölcsönös megbecsülésben igyekeztek a mindenkori találkozókra, írta az egyik évfolyamtárs, aki most betegsége miatt nem lehetett Marosvásárhelyen. Megkérdezték a Németországban praktizáló Izabellától, miért csinálja, mit akar ezzel, nem elég neki, hogy sikeres regény-író, még krónikát is akar írni? „Hogy miért csinálom az összekötősdit, miért szövöm össze a szálakat szőttessé? Meggyőződésből. Én szeretném, ha szeretnének. Én szeretnélek szeretni benneteket. Szívesen csinálom.” Évfolyamkrónikája mottójául az egymás iránti Szeretetet választotta. Most Marosvásárhelyen, ha már nem is tud részt venni gyengülő egészsége miatt a találkozón, de láthatatlanul is ott volt köztük, társai megemlékeztek róla. Mert rászoktatta őket, hogy törődjenek egymással, amikor csak lehet, szervezzék még meg a találkozókat. A negyvenéves találkozón emléktáblát helyeztek el rektori engedéllyel az egyetem előcsarnokában. A tábla szövege itthon csak nagy sokára megismert költő versének két sora: „Üzenem a háznak, mely fölnevelt,/ a fundamentum istentől való. Tanáraink emlékére, az 1963-as évfolyam”. Később megtudták, hogy a tábla a nemrég létrehozott egyetemi múzeum egyik termében rejtőzködik.

Schneider Izabella évfolyamtársa és a kötet szerkesztésében segítője, Grépály András így írt a Világítottunk végén: „Hát tessék, kérem, a folytatást is megírni, lehet egyedileg is, nem feltétlenül kell közösen! Minden leírt szó abból az időből aranyat ért”. 

A találkozó résztvevői pedig, akik boldog órákat töltöttek együtt, és akik életükkel világítanak ebben az egyre inkább elsötétülő korban, így búcsúztak: Isten adjon valamennyiünknek újabb találkozást!

Serdült Benke Éva

2018. június 1-2.

A fenti szöveg rövidített változata a szerző írásának, mely teljes egészében a Magyarországon megjelenő Átalvető szeptemberi számá- ban olvasható majd.