Ha újra eljön a tél (…) vedd fel az új zöld ruhádat” – kéri Zsigmond Piroska hagyományosan jobb felé mutató gyöngybetűkkel Karácsonyfa című versének főszereplőjét. A 72 éves magyarói asszonnyal személyesen még nem volt alkalmam találkozni, de szép, tiszta lelkének körvonalait – Kristóf József polgármester közvetítésével – a verseiből már láthattam kirajzolódni. Piroska nénivel telefonon beszélgettünk otthonról és idegenről, veszteségről, harcról, égi ajándékokról. Ha kitavaszodik, talán „élőben” is leülhetünk egymás mellé. Most azonban a vonal túloldaláról kérdezgettem a vékony, finom hangjával is érzékeny, a világ rezzenéseire figyelő természetről árulkodó versírót.
– 2009-ben kezdtem rímekbe önteni a gondolataimat. Akkoriban külföldön dolgoztam, erős volt bennem a honvágy – mondta, majd kérésemre élete nagy küzdelmét idézte fel.
– 1987-ben lettem özvegy. A férjem mesterként dolgozott Ratosnyán, és egyszer a patak mellett szembetalálkozott a medvével, egy méterre volt tőle a nagyvad. Az ijedségtől preinfarktust kapott, és rövid időn belül infarktus vitte el. A fiunk akkor készült konfirmálni, de az édesapjának már csak a sírjánál mondhatta el, hogy vallást tett a hitéről. Ő akkor tizedik osztályos volt, a kisebbik lányunk hatodikos, a nagyobbik tizenkettedikes. Társ nélkül maradva egyedül kellett gondoskodnom a három gyermekről. Könyvelő voltam az itteni szövetkezetnél, aztán két évig elnök, majd, amikor a főkönyvelő elment, én kerültem a helyébe – sorolta az egyedülálló szülőként betöltött állásokat beszélgetőtársam, akit még hét évig, földi élete végéig az édesapja segített. Zsigmond Piroska egyébként a marosvásárhelyi Bolyai líceumban végezte a középiskolát, és a ’70-es években helyettes tanítónőként is dolgozott a községben. Az irodalom iránti vonzalma tehát nem új keletű, verseket azonban főleg a nyugdíjazása után kezdett írni – amint beszélgetésünk elején említette –, az idegenben töltött évek alatt.
– Korábban is születtek ilyen írásaim, de eltűnt a füzet, amibe lejegyeztem őket. Amikor Magyarországon egy idős nénire, majd egy bácsira vigyáztam, mindketten biztattak, hogy folytassam az alkotást, mert szépek a verseim, ki is kellene adni őket. Tíz évig dolgoztam kint megszakításokkal egy-egy hónapot, a szabadságom alatt mindig hazajöttem. Betegség miatt hagytam aztán abba ezt a munkát, de a versírás megmaradt.
– Hány alkotása van összesen? – szólok közbe, és beszélgetőtársam tétovázás nélkül válaszol:
– Kétszázötvenkettő. Amikor eszembe jut egy gondolat, egy verssor, hirtelen lejegyzem, később aztán visszatérek rá, és kezdem kiegészíteni. Sok verset a szülőfalumról írtam, a régi Magyaróról, amiben sem járda, sem villany nem volt. Mostanában nagy házak épülnek a településen, a fiatalok mégsem maradnak itthon. Olyan versem is van, amiben azt fejezem ki, milyen érzés a hazatérőnek meglátni a táblát a falu nevével, máskor meg kimondottan a tájon van a lényeg.
Piroska néninek szép gyermekkora volt. A Maros mellett nőttek fel a fiútestvérével, és a szüleik mindent megadtak nekik, amit csak lehetett. Rejtetten talán ezek a régi élmények is vissza-visszatérnek a verseiben, de mostani családja is a felbecsülhetetlen ajándékok közé tartozik, így bizonyára ihletforrás is.
– Négy unokám van és egy dédunokám. A lányunokám rezidens orvosnő, neki született gyermeke. A nagyobbik fiúunokám Svájcban él, a kisebbik kilencedikes Régenben, és van még egy fiú a kolozsvári teológián. Karácsonykor mindig összegyűl a család – teszi hozzá Piroska néni. Rendszerint a fia névnapján, István-napon ülik körbe nála az asztalt, idén is így lesz.
– Ez az élet – jegyzi meg beszélgetőtársam a vonal túloldalán. Szabadidős elfoglaltságairól kérdezem, ő pedig elmondja, hogy amikor teheti, meglátogatja a faluban élő testvérét, vagy otthon tesz-vesz, televíziót néz. Kézimunkázni is tud, volt, amikor kötött angyalkákat készített vagy csipketerítőt. A legjobban azonban olvasni szeret – hangsúlyozza. Ez minden bizonnyal így is van, hiszen, ahogy megfontolt, finom mondatai, úgy verssorai is az írott szó tiszteletéről árulkodnak. „Dér marta fák,/ fehér földek,/ megkondult harangok/ hirdetik a kis Jézus születését./ Emberek sietnek templomodba,/ szentegyházadba, Istenem”… – írja a Karácsony című versben, ami aztán fohásszá változik: „Így adj áldott,/ szent ünnepet,/ áldd meg népedet”.
