Életek menedékben

A szokásosnál enyhébb téli éjszakák miatt idén egyszer sem volt telt ház a marosvásárhelyi hajléktalanszállóban. Az intézménynek azonban bentlakói is vannak, számukra pedig nem pillanatnyi menedék, hanem ideiglenes – vagy véglegesnek érzett – otthon a Rozmaring utcai épület. Vannak, aki beletörődtek már a helyzetükbe, mások évek óta szociális lakásra várnak. 

A helyi tanács legutóbbi ülésén elfogadta a lakásra jogosultak idei jegyzékét, a névsort a polgármesteri hivatal székhelyén ki is függesztették. Ha a menhelylakók közül néhányan a lista elején találják magukat, talán a közeljövőben szerencsés fordulatot vehet az életük.

– Átlagban 156 személynek biztosítunk szállást, de ez a szám naponta változik. Éjszakára rendszerint 70-80 hajléktalan tér be hozzánk, ők reggelig maradhatnak, reggelit is kapnak, nagy hidegben pedig az egész napot itt tölthetik. A bentlakók – családok, idős személyek, rokkantak – szintén körülbelül 70-en vannak – fordította le számokra a szociális otthonban zajló életet Székely István intézményvezető. Azt is elmondta, van, aki az 1999-es nyitástól kisebb-nagyobb megszakításokkal vissza-visszatér az intézménybe, illetve olyan személyről is tudnak, aki tizennyolc éve él az utcán, és időnként náluk húzza meg magát éjszakára. A bentlakók közül többen hosszú ideje várják, hogy sorra kerüljenek a szociális lakásra jogosultak listáján. Akinek azonban volt már a tulajdonában lakás, illetve valamiért kitették az állami bérlakásból, nem veheti újra igénybe ezt a lehetőséget.

– Sokan nem tudják az igénylők közül, hogy a kérvényt évről évre meg kell újítani. Ha ezt elmulasztják, kiesnek a listáról – tette hozzá a szociális otthon igazgatója. 

A múlt év végén korszerűsítették az épületet,  erről is érdeklődtünk.

– Egy nagyobb belső felújítást tervezett a polgármesteri hivatal, ebből végül a villanyhálózat cseréjét sikerült megvalósítani, illetve új hőközpontokat szereltek fel, és javították a hőszigetelést. Ezután a vízhálózat, illetve a fűtésrendszer korszerűsítése következik – mondta Székely István, majd azt is megjegyezte, az intézmény vezetősége legalább annyira várja, hogy a kis szobákat benépesítők helyzete megoldódjon, mint azok, akik saját hibájukból vagy a kedvezőtlen körülmények miatt főszereplőivé váltak ezeknek a helyzeteknek.  

Az otthon lakói általában idegenkednek attól, hogy másokkal megosszák történetüket, egy ötunokás nagymama és egy egyedülálló, idős férfi azonban nem zárkózott el a beszélgetéstől. Velük a tömbház egyik földszinti helyiségében, az úgynevezett „társalgóban” találkoztunk.

 

Heten egy szobában

Az első beszélgetőtárs legkisebb unokájával érkezett. A kétéves kislány meg sem mukkant, amíg az idős asszony mesélt, csak értelmes, kíváncsi tekintetét emelte néha-néha ránk.

– Régebb volt lakás, minden – lépett egy nagyot hátrafelé az időben K.M. Nyugtalan, menekülni vágyó lepkékként csapongtak gondolatai, végül mégis sikerült valamennyit lecsendesítenie. – A férjem a konstancai kikötőben dolgozott, ritkán jött haza. Mi albérletben laktunk Vásárhelyen a lányommal és a  gyermekeivel. A legnagyobb lányunokám 17 éves, rajta kívül van még egy 15 és egy 8 éves fiú, egy 11 éves lány és ez a kicsi, itt. A testvérei mind iskolások. A 17 éves elemistaként megismételt két osztályt, most nyolcadikos, a 15 éves hetedikes, a 11 éves harmadikos. A nyolc-éves szellemileg súlyosan sérült, ő kisegítőbe jár, az előkészítő osztályt végzi. A lányom varrónőként dolgozik, amíg munkában van, én vigyázok a gyermekekre. Úgy is hívnak engem, hogy „anyuka”.

– Mióta élnek itt?

– Nyolc éve. A kvártélyban, ahol azelőtt laktunk, kezdtünk elmaradni az albérleti díjjal, végül felgyűlt egy nagyobb összeg. A férjem cukorbeteg volt, meghalt. Így az ő jövedelme kiesett, de valahogy mégis sikerült kifizetni az összes tartozást. Amikor már nem volt egy lej adósságunk sem, kitettek az albérletből. Akkor kerültünk ide.

– Milyen itt az élet?

– Jó. A főnök (sz.m.: Székely István) mindig kedves volt a gyerme-kekkel, magyarázta nekik, hogy tanuljanak, mert az a legfontosabb. Az apjuk nincs velük, ezért úgy néznek rá, mint egy pótapára. 

– Hogy telik egy napjuk?

– Felkelünk, takarítunk, főzünk, mosunk. Éppen mint otthon. 

– A többi lakóval hogy egyeznek?

– Nincs bajunk senkivel. Igaz, nem is barátkozom. Nekem az unokáim a barátaim, velük játszom, sétálok. 

– Próbáltak szociális lakást igényelni?

– Tíz éve adtuk be a kérvényt. Az első években több századik helyen voltunk a listán, most a 31. helyre kerültünk. Reméljük, hogy ez jót jelent.

Beszélgetésünk végén K.M. legfelső emeleti szobájukba is beengedett. Hatalmas szobanövény nézett velünk szembe, amikor a pár lépésnyi helyiség bejáratához értünk. A fal mellett emeletes ágyak magaslottak, az ajtó mellett szürke játékmotor várakozott. Bizonyára a kisunoka parkolhatta oda, hogy kéznél legyen, ha „anyuka” sétálni viszi.

 

A gondtalanság illúziója

D. Gy. lazán, fesztelenül beszélt, bizonyára azt sem bánta volna, ha teljes nevét kiírom. Hangja, mozdulatai azt sugallták, ő már kiegyezett a sorssal, nincsenek új elvárásai.

– Másfél hónapja jöttem ide, azelőtt egy ismerősöm farmján dolgoztam, és ott is laktam – kezdte történetét a 61 éves férfi, aki nem először költözött be a Rozmaring utcai épületbe. 

– Három évvel ezelőtt elütött egy autó. Súlyosan megsérültem, a vállam a mai napig nem tudom felemelni. II. fokozatú rokkantsággal betegnyugdíjaztak. Azelőtt az építkezésben dolgoztam. 

– A munkájával együtt veszítette el a lakását?

– Azt már azelőtt. A munkám miatt sokat voltam távol otthonról, és a feleségem „elkanászosodott”, más „kakast” kapott magának. A kilencvenes években váltunk el. A lakás neki maradt, én albérletbe költöztem. A fizetésemből nem tudtam saját lakást venni. 

– Gyermekeik vannak?

– Van biza, pontosan öt. Siettünk a gyermekvállalással, a fiunk, aki negyvenéves,  már akkor megszületett, amikor én még katona voltam. Ő most Magyarországon él az élettársával. A többi gyermekünk mind lány, itt laknak Vásárhelyen. Mindeniknek van családja, unokával is elláttak jó bőven. Az egyiknek hét, a másiknak hat gyermeke született, a két kisebbnek kettő-kettő. Amíg könnyebben mozogtam, el-eljárogattam hozzájuk. Beosztottam magamnak, hogy mikor kihez megyek. Egy tányér leves mindig került náluk nekem is. De most már inkább csak az orvosokat járom. Érszűkületes a lábam, majdnem levágták.

– Nem hívta valamelyik lánya, hogy költözzön hozzá?

– Mindeniknél kicsi a lakás, a hatgyermekes például egy barakkban lakik a Băneasa utcában. Hova menjek még én is a nyakukra? Időnként az egyik vejem jön utánam kocsival, elvisz magukhoz, meg- vendégelnek. Náluk tévé is van, van mit nézni.

– Itt mivel tölti a napjait? 

– Felkelek, eszem... Szórakozásképpen rádiót hallgatok a telefonomon.  

– Szociális lakásra adott be kérvényt?

– Nem. Itt jól megvagyok.

 

Úton a lejtőn

Szabadi Ernő Loránd szociális munkás három és fél éve szakellenőrként dolgozik a Rozmaring utcai intézményben. Itteni tapasztalatairól kérdeztük.

– A munkaköröm három területet foglal magába: a terepmunkát, az egyéni, családos és csoportos ta-nácsadást, illetve az adminisztrációs feladatokat. A terepmunka során kiszállunk azokra a helyszínekre, ahonnan rendőrségi, lakóközösségi vagy egyéb értesítés alapján nehéz helyzetben lévő emberek, családok vannak, és szociális felmérést készítünk a helyzetükről. A tanácsadás a lelki támogatás mellett a pénzügyi útmutatást is magába foglalja, az igényelhető szociális juttatásokról világosítjuk fel az érintetteket, illetve arra is felhívjuk a figyelmüket, hogy létezik egy szociális étkezde, amely szükség esetén szintén igénybe vehető. 

– Hogyan alkalmazkodnak az itteni körülményekhez a hajléktalanok, illetve a bentlakók?

– Azt kell mondanom, hogy túlságosan is jól. Ritka az olyan ember, aki nem a saját hibájából kerül az utcára, aki pedig már rég-óta abban a közegben él, ahhoz az életmódhoz szokott, nagyon is elégedett lehet egy szociális otthon nyújtotta körülményekkel. A nehéz helyzetben lévők közül sokan úgy várják el a segítséget,  hogy nekik közben ne kelljen semmit tenniük. Legtöbbjük nem számíthat rokoni támogatásra, így ez valamilyen szinten érthető. Ami a hajléktalanokat illeti, többségük inkább csak a hideg időszakban keres nálunk menedéket éjszakára. Itt meg is fürödhetnek, és – civil szervezetektől kapott, illetve az intézmény munkatársai által otthonról hozott – ruhaadományokból is részesülhetnek. Persze, van, aki idegenkedik a tisztálkodástól. Az érdekesebb karakterek közé tartozik az az idős férfi, aki az intézmény megnyitásától jár be ide, és azzal dicsekszik, hogy soha életében nem dolgozott. Ő például hetente kétszer, kedden és csütörtökön szokott fürdeni, más napokon soha.

Beszélgetésünk végén a szociális munkás arra is felhívta a figyelmünket, hogy a hajléktalanok 80 százaléka alkoholfüggő és elvált. 

– Érdemes lenne egy kutatást végezni az ok-okozati összefüggésekről, arról, hogy a többség azért szakad-e el a családjától, mert alkoholizált, vagy a válás után indult el a lejtőn – jegyezte meg Szabadi Ernő. A szociális munkás arról is tájékoztatott, hogy a nehéz helyzetben levő, idős, illetve beteg személyeket megpróbálják a megye valamelyik gondozóközpontjában elhelyezni, és tapasztalata szerint a nőknek sokkal könnyebb helyet találni egy ilyen intézményben, mint a férfiaknak. 

– Nem tudom, hogy ennek a nemek közötti egyenlőtlen megoszlás-e az oka – több az intézményes ellátásra szoruló férfi, mint nő – vagy az igényelhető helyek oszlanak el a nemeket illetően aránytalanul – tette hozzá a szociális otthon szakellenőre. A Rozmaring utcai épület lakóira visszatérve, Szabadi Ernő úgy véli, aki hozzájuk kerül, és igazán a saját lábára akar állni, annak a helyzete legkésőbb egy év alatt megoldódik.