2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Három nap lépdel egymás nyomában: október 31-e a reformáció emléknapja, november elsején a naptárból kimaradt valamennyi szentet, mindenszenteket ünnepli a katolikus világ, november 2-án van tulajdonképpen a halottak napja, amelyet átvettek más egyházak is, és a szeretteinkről való megemlékezés idejévé vált.

Ma már a legtöbben a november elsejei fanyar illatú, gyertyalángmelegű alkonyatban idézzük szeretteink emlékét. Puzzle-ként rakjuk ki a hajdani család egy-egy fontosabb eseményét, a társunkkal átélt napok boldog biztonságát, az elvesztett gyermekkel töltött örömteli és fájdalmas perceket. Felidézzük a szeretetet és a szerelmet, a bántást és a megbocsátást, a visszafordíthatatlan idő eseményeit, amelyeket „békévé kellene oldjon az emlékezés”, de sokszor mégsem történik meg. 

Ez a nap hozzászoktat ahhoz a gondolathoz, hogy az élet mindig alulmarad a halállal szemben, népmeséink hiába akarják elhitetni, hogy a furfangos ember túljárhat a Kaszás eszén. Ideig-óráig sikerülhet, hiszen földi létünkban az örök élet ígéret csupán.

Nevezhetjük divatból született kereskedelmi fogásnak, hogy a halottak napjához közeledve a lépten-nyomon kínált virágoknak nem tudunk ellenállni, és egyre többet költünk arra, hogy szeretteink sírját kidíszítsük velük. A virágtermesztőknek és a divatnak azonban nem lenne semmilyen esélye, ha nem ébredne fel bennünk az a mélyről induló késztetés, amely ezekben a napokban távoli tájakról is szeretteik sírjához vonzza a hozzátartozókat. Hogy átérezzük azt a megnyugtató békességet, amely emlékük ápolásával újabb kísérletet jelent a felejtés ellen. Hiszen jól tudjuk, hogy addig élnek, amíg emlékezünk rájuk. Csakis így nyerhetjük meg a csatát a halállal szemben, amelyet kényszerű ajándékként előre csomagva „ajándékoz” számunkra a sors. Illó, törékeny győzelem, mégis élnünk kell vele. Ahogy a krizantémok szépségével is, bár tudjuk, hogy az első fagy markától szemétté válnak.