Együtt volt a „nagy család”

Nem túlzás azt állítani, hogy azok, akik szombaton délben kijöttek a Marosvásárhelyi Rádió által kezdeményezett Maros-takarításra a komphoz, úgy érkeztek, mintha egy nagy családi találkozón jelentek volna meg. Mert túl azon, hogy intézmények képviseletében vagy csak magánszemélyként felkaroltak egy jó ügyet, jó volt látni, ahogy egy-egy kupac körül szorgoskodók, régi és új ismerősök találkoztak egymással, szót váltottak. 

Ez a hangulat fogadott mindenkit. A résztvevőket a szervezők zsákokkal, nejlonkesztyűkkel látták el. A szervezők arra sem számítottak, hogy alig néhány perc alatt gazdára lel több száz kesztyű, és hamar elfogytak a zsákok is, amelyeket azonban sikerült azonnal pótolni. A „brigádok” félpótkocsin, pótkocsikon, teherautók önürítő felületén lendültek támadásba olyan helyeken, ahol nagy kupacok rondították a Maros-partot. Kajakok, motorcsónakok szállították át a Maros jobb partjára a csapatokat is, így délben már igen széles sávban mintegy 250 – 300 szemétgyűjtő töltötte meg a zsákokat. Jó volt látni azt is, hogy a társadalom minden rétegének voltak képviselői horgászoktól médiamunkatársakon, színészeken át a politikusokig, de azt hiszem, nehéz lenne felsorolni, hogy ki milyen téren tevékenykedik a mindennapokban, s nem szégyellt szeméttakarításhoz beöltözni. Baráti társaságok, civil szervezetek (környezetvédők és természetjárók) csapatostul jöttek el és vállalták fel a közös ügyet. Örömmel tapasztalhattuk, hogy mindenki mosolyogva, jó kedvvel dolgozott és takarította meg a vizet, szedte össze az elérhetetlen sásba szorult pillepalackokat, vagy a földbe nyomott építkezési törmeléket, ruhadarabokat, napernyőt, csempekályha-maradványokat s az elképzelhetetlenül sok szemetet, amelyet meggondolatlanul dobtak ki talán évekkel ezelőtt a bokrok, fák tövébe. A Marosnak a komp és a sárpataki híd közötti szakaszán alig pár óra leforgása alatt több ezer zsák gyűlt össze, hat teherautónyi szemetet szállítottak el a vízügyi hatóság, az Aquaserv, a Bioeel cég és a hegyimentők teherautói. S jó volt az is, hogy az RMDSZ nőszövetsége „kőművesflekkennel”, forró teával várta, erősítette a munkásokat. 

Nem csak az volt a lényeg, hogy mennyi szemét gyűlt össze. Akik kijöttek – kicsik és nagyok – mert voltak olyan gyerekek is, akik talán néhány hónappal ezelőtt tették meg első lépé-seiket az életben – másoknak példát mutattak. Azt, hogy van, aki törődik a természettel és érzékeny arra, ha ezt mások szennyezik. A „zsákolások” közötti beszélgetésekben sok minden felmerült. Többek között az is, hogy nem „nekünk”, a téma iránt érzékenyebbeknek kellene ott lennünk, hiszen nem az a jó példa, ha „mások szemetét” szedjük össze. Elhangzott, hogy erősíteni kellene a felelősségérzetet akár a földterületek tulajdonosainak a bírságolásával vagy az önkormányzatok által is finanszírozott helyi környezetvédelmi őrség működtetésével. Még mindig nem működik az országban – így nálunk is csak részben – az integrált hulladékgazdálkodási rendszer. De ami a legnagyobb gond, hogy hiányzik a környezettudatosító nevelés. Mert aki nem úgy nőtt fel, hogy testi-lelki felüdülésért járja a természetet, nem tiszteli a helyet, ahol született és él, annak már nehéz megmagyarázni azt, hogy helytelenül cselekszik. S az iskola, az évtizedek óta bebetonozott teljesítmény- és nem gyakorlatcélú oktatási rendszer sem tud annyit átadni ezen a téren, hogy ennek látható eredménye legyen. Talán azok a gyerekek és fiatalok, akiket most szüleik, nagyszüleik kézen fogva hoztak ki a Maros-partra, lesznek nemzedékük azon kovászai, akik rávezethetik társaikat a helyesebb útra. De sajnos ők a kevesebbek. Mert sokan maradtak most is otthon, és bár a többségiek felé is szólt a felhívás, alig jöttek el egypáran közülük. Majd legközelebb... Mert maradt még kimondatlan szó e témakörben, és szemét is, ami nem kizárt, hogy néhány hónap múlva újra megjelenik a Maros-parton. 

Hazafelé menet valahogy büszkén viseltem ruhámon a szemétgyűjtés nyomait, a sárfoltokat, a vizes bakancsot, és a mellettem elhaladó, fekete zsákokkal megpakolt autók láttán jólesett arra gondolni, hogy egypárat én is feldobhattam az önürítő platformra. És azt hiszem, mindenki így volt ezzel azok közül, akikkel kint voltunk. Érdemes volt néhány órára ennek a nagy családnak a tagja lenni!