Egylejes ölelés

Egylejes ölelést eddig még nem kaptam sem az utcasarkon, sem áruházi parkolóban, pedig a kinyújtott kezek mellett nehezemre esik közömbösen elsuhanni. A szeretet ünnepére készülődve az emlékezetes ölelés azóta is kísér. A göncei miatt arra sem figyeltem, kisfiú volt-e vagy kislány az ötven banit kunyeráló kis szutykos. De a papírpénzért hálálkodó, gyöngéd ölelés kislányos odabújásnak tűnt. Hazaérve az sem hozott ki sodromból, hogy a pénztárblokkot böngészve rájöttem, átvertek, vagy véletlenül a túlterhelt pénztáros kétszer húzta el a leolvasó fölött az árut, mert egy darab sajt helyett kettőt fizettem. 

– „Maga olyan jó, néni” – mondta, és átölelt mosdatlan kezecskéivel, váratlan gesztusával pedig szunnyadó érzéseket ébresztett bennem. Naponta a szemeteskonténerekben keresgélők mellett haladok el, és a lakótelepi kihajított hulladékban, romlott élelmiszerek között tüzetesen kutató kiskorúak látványától mindannyiszor a tehetetlenség torokszorító érzése kerít hatalmába. Szemlesütve haladok tovább, mintha restellném, hogy nekem megadatott mindaz, amiről ők álmodni sem mernek. Olyankor arra gondolok, hogy számunkra az év minden egyes napja a hálaadásé lehetne. A mélynyomorban élők szerint mi a szerencsés kiválasztottak közé tartozunk, nekik azonban születésüktől megpecsételődött a sorsuk. Nem találják a kiutat abból a feneketlen iszapból, ahová beleszülettek, s ha valaki megmutatja nekik, akkor sem biztos, hogy hajlandók azt követni. A magukra hagyott, az otthontalanság érzésétől szenvedő idős emberek magánya, az éhezők harca a mindennapi betevőért, a hajléktalanok makacs küzdelme még ilyenkor, télvíz idején is a fagyos szabadságukért, mind megoldásra váró feladat lenne.

A koldusok világa megkérdőjelezhető, minden nagyobb településnek megvan a maga koldusspecialitása. Nagyjából ismerjük a környékünkön felbukkanó kéregetőket, az áruház lépcsőin gyermeküket szorongató nőket, egyik-másik városrész szennyvirágait. Tudom, világszerte találni belőlük szép számban, mégis érthetetlen, miként lehet mások kegyelemkenyerén élni, bizonyos források szerint egyeseknek még vagyonokat is felhalmozni. Tény, hogy működnek a koldusmaffiák, ahol a vezérek keményen büntetik „alattvalóikat”, ha nem hozzák a várt bevételt. „Egyéni vállalkozók” is vannak, akik ügyesen átvágják az embereket. Sokszor lelki és szellemi zsarolással élnek, csonka végtagjaikat mutogatják, vagy olyan mondatokat küldenek utánunk, ami szíven talál. Időnként bosszantóan sokan vannak, ezért eltökéljük, hogy az utcán kéregetőknek többé nem nyújtunk, mert nem ismerjük az életüket, és így lehetetlen érdemben segíteni a mélyszegénységben sodródókon. Ha mégis megmozdul a lelkünk, mi lehet a követendő, a helyes út? – kérdezhetnénk. Talán az, ha olyan helyekre fordítjuk az adományt, ahol erre szakképzett emberek veszik fel személyesen a kapcsolatot a koldulóval. Nekik lehetőségük van áttekinteni a kéregető életét s felfedni azokat a pontokat, amik előidézték a nyomort. Megpróbálják motiválni, támpontokat adnak, ahonnan elindulva talán sikerül kikecmeregni a nehéz helyzetéből. Vagy legalább érzi, hogy nincs teljesen magára hagyatva…

Nemrég a kincses városban falusi néni állta el az utam és ajánlotta parányi portékáját, mint mondta, egy lejbe került az előállítása, két darab pedig öt lej. 

Egyik bankfiók épülete előtt harmonikázó cigányasszony egy kiskorúval, mindketten jelmezben. Azonosítani sem lehetne őket, újabban alaposan kimaszkírozzák magukat, annak reményében, hogy így talán más színben szemléli a nagyvilág az akciójukat, a rendőrök is békésen sétáltak el a bohóc és a kis tigris mellett, akik a megélhetésük mellett zenélésükkel az ünnepi hangulatot színezték…